Ebből lett a világhírű életmű

A Franciaországban 1994-ben kiadott könyvben a Houellebecq előtti Houellebecq-kel találkozhatunk. Legalábbis ha a későbbi művek – az Elemi részecskék, A térkép és a táj, a Behódolás – felől olvassuk a regényt. Nem tehetünk mást, a Magvető ugyanis előbb jelentette meg a már világhírű alkotó későbbi műveit.

A harcmező kiterjesztésében tulajdonképpen az kísérhető figyelemmel, miként teremtődik meg az összetéveszthetetlenül houellebecq-i regényvilág és a tipikus Houellebecq-hős. Az író szemmel láthatóan akkora energiát fordított erre, hogy valódi történetre nem nagyon futotta. Adott egy minden szempontból vesztes főhős, aki egy informatikai cégnél végez munkának látszó tevékenységet. Adottak a kollégák szűkebb és tágabb körben, egy részük a társadalom nyertesei közé tartozik – pénz, szépség, sok kapcsolat, domináns szerep –, más részük a „harcmező” vesztesei közé: csúnya, egyedül él, értelmetlen az élete.

A houellebecq-i világmodellben isten nincs, a kapitalista társadalom egy értelmetlen, röhejes közeg, amelyben mindenki mindenkinek hazudik, az élet pedig valamiféle permanens harc. Harcol főnök és beosztott, szülő és gyerek, férfi és nő, kolléga a kollégával, fővárosi a vidékivel, és általában mindenki mindenkivel.

Houellebecq természetesen túloz, és szándékosan túloz, hiszen így tudja megteremteni azt a világot, amelyben minden torzító tükörben látszik, és ezáltal jobban látszik: az összes lehetetlenség, hiba, visszásság hatalmasra nő.

A Houellebecq-világ a valódi világunk karikatúrája, az írónak pedig általában fontosabb, hogy a karikatúrát megrajzolja, mint hogy elmeséljen egy történetet.

Csak épp a későbbi kötetekben jobban csinálja mindezt. Itt még érezhetők a kísérletezés nyomai, és nem sikerült teljesen a mutatvány. Nemcsak a figurák sematikusak és típusosak – a magányos városi programozó, a csúnya titkárnő, a vidéki hivatalnok, a ronda fiú –, de a helyzetek is.

Teljesen hiányzik minden személyesség még a főhősből is: minden további nélkül elhisszük, hogy ő egy kilencvenes évekbeli fiatal fővárosi munkavállaló – de nincs arca.

Az egyes szituációkban az író annyira igyekszik a görbe tükröt beállítani, hogy durva lesz, főleg, amikor az amúgy is elhíresült nőellenességének enged teret: nem vicces, inkább visszataszító az a mód, ahogy a női szereplőit ábrázolja, mint ahogy az a részvétlenség is, ahogy a szenvedéshez viszonyul, még akkor is, ha mindezzel paradox módon épp a modern társadalmakban élők elmagányosodására és valamiféle egymás iránti felelősség kívánatosságára irányítja a figyelmet.

Mégis érdemes végigolvasni a Harcmező kiterjesztését. Csodálatosan nyomon követhető benne egy írói világ megszületése.