Duchamp-tól a Bizottság zenekarig

„A dada nem jelent semmit” – írja Tristan Tzara 1916-ban. Hans Arp így emlékszik: „Ezennel kijelentem, hogy a Dada szót Tristan Tzara találta fel 1916. február 8-án délután hat órakor; jelen voltam tizenkét gyermekemmel, amikor Tzara először ejtette ki ezt a szót, s mindnyájunkat elöntött az indokolt lelkesedés. Mindez a Café de la Terasse-ban történt, Zürichben, s egy brióst emeltem bal orrlyukamhoz. Meggyőződésem, hogy ez a szó egyáltalán nem fontos, és hogy kizárólag a hülyék meg a spanyol professzorok érdeklődnek a dátumok után. Ami bennünket érdekel: a Dada szellem, és mi mind dadák voltunk már, mielőtt a Dada megszületett” (Georges Ribemont-Dessaignes: A dada története, Artpool.hu.).
De akkor mi az a dada? Ha a társadalom és a művészet viszonya felől nézzük: az a pont, amikor a kortárs művészet elvesztette a nagyközönséget. Ha a művészet és az európai történelem, illetve szellemtörténet viszonya felől nézzük: az az átfordulás, aminek szükségképpen be kellett következnie a paradigmaváltást eredményező és világkorszakot lezáró első világháború alatt. Ha a hatását nézzük, akkor pedig a huszadik század minden későbbi (képző-)művészeti irányzatát meghatározó tett, határátlépés. A Nemzeti Galériában látható kiállítás dada szekciójának erőssége, hogy mindhárom nézőpontból megmutatja a huszadik század meghatározó irányzatát.

Szürreál a romokon

A jeruzsálemi Izrael Múzeumnak Arturo Schwarz 1972-ben adományozta oda Marcel Duchamp 13 ready made-jét (kész tárgyát), 1998-ban pedig egész kollekcióját.

A most Budapesten látható tárgyak java része – köztük Duchamp piszoárja és hólapátja vagy Man Ray metronómja, az Elpusztíthatatlan tárgy – emblematikus alkotás: a maga idejében mindegyik radikálisan kérdezett rá a művészet mibenlétére és az alkotó feladatára.

Ahogy az izraeli anyagból készült kiállítás – a tárlat ezen részének kurátora Adina Kamien-Kahzdan – katalógusában Werner Spies emlékeztet rá, a dadaizmus gyakorlatilag azonnal meghaladta önmagát. Míg 1920-ban Wieland Herzfelde a berlini dada kiállításhoz írt kiáltványában még azt követeli, hogy rombolják le a festészeti kultúrát, hogy a helyébe a montázs és a ready made objekt dada gyakorlata kerüljön, 1922-ben André Breton már Apés Dada (A dada után) írt esszét, kifejtve, hogy Picasso, Duchamp, Chirico és Man Ray jelentik a művészet új irányát. Nem tévedett: a dada romjain pillanatok alatt kivirágzott a szürrealizmus, amelyet jórészt korábban dadaista művészek műveltek.

A sűrű esztendőket jól megjeleníti a tárlat. Míg Marcel Janco román származású művész vászna, a Bál Zürichben című (1917) a dada születése körüli időket idézi nem dadaista, hanem hagyományos módon, Duchamp French window/Fresh Widow című, bőrrel borított franciaablaka, amelyet Rrose Sélavy (szójáték az Erósz szóval és a c’est la vie kifejezéssel) néven szignált, jó példa az „ál-ready made”-re, hiszen a tárgyat nem találta, hanem rendelte, kifejezetten a műalkotáshoz.

Szerepelnek azonban a tárlaton igazi ready made-ek is tőle, például az Ötven köbcentiméter párizsi levegő, amelyet New York-i pártfogójának „készített”. Ez nem más, mint egy Párizsban vásárolt lombik, tele ottani levegővel.

Kiállították az 1915-ben New Yorkban vásárolt hólapátot is, amelynek címe A törött kar megelőlegezése – Duchamp egyébként ennél a műnél használta először a ready made kifejezést – a kifejezés olyan, már létező tárgyat takar, amelyet a művész általi kiválasztása tesz műalkotássá. Ez történt az ominózus piszoárral is, amelyet 1917-ben küldött be Forrás címmel egy New York-i kiállításra. Elutasították, mondván, nem a művész alkotta, ezért nem mű.

A szakállas nő

A tárlat nemcsak azt mutatja be, hogy a dada mi, de azt is, hogy miért halt azonnal önmagába – megtermékenyítve az egész későbbi művészetet –: a határátlépés gesztusa nem folytatható, ugyanakkor nem is tartható fenn. A következő piszoár, a következő, székre szerelt biciklikerék, a következő kész tárgy kiállítása már nem tett – a gesztus gesztusjellege a határ átlépése után akkor is elvész, ha a ready made-konceptuális művészet vonalon ma is születnek érvényes alkotások, vagyis épp a „dadaság” tűnik el a kinyitott kapu egyszeri átlépésével. (Érdekesen jön vissza majd a dadaista attitűd a szocialista táborban, például a magyar A. E. Bizottság zenekarnál és a Vajda Lajos stúdiósoknál, az a Kádár-kori „dada” viszont aligha értelmezhető a korszak mint háttér nélkül, és így alapvetően más gyökerű és más hatású, mint Duchamp-ék polgárpukkasztása.)

Man Ray fénnyel létrehozott munkáit akár a szürrealista, akár a dada szekcióba sorolhatjuk, míg Magritte Kastély a Pireneusokban (1959) című festménye, De Chirico két műve, Paul Delvaux nagy hatású, élő embereket idéző pózokban ábrázolt csontvázai és Dalí alkotásai azt mutatják, mi történt a másik, korabeli határátlépés folyamán, amikor a művészek a kinti valóság helyett a tudatalatti világát kezdték ábrázolni.
A kurátor jó érzékkel helyezte el a szürrealistákkal ugyan kapcsolatot tartó, de még képzőművészként sem igazán szürrealista Brassai (Halász Gyula) két, párizsi graffitiről készült fotóját az anyagban. Külön szekció épül a szürreál és a dada nőábrázolásaira. Itt látható Duchamp híres L. H. O. Q. című Mona Lisa-parafrázisa is, amely Leonardo híres festményének a reprodukciója – szakállal, bajusszal.

Magyar dada?

Bár kétségtelenül hatásos egyben látni Man Ray, Duchamp, Max Ernst, Miró, De Chirico, Magritte, Delvaux és Dalí munkáit, újat nekünk inkább a magyar szekció mondott, a kiállításrész kurátora, Kumin Mónika ugyanis nagyon érzékenyen válogatta ki a hazai vizuális művészetből azokat az alkotásokat, amelyek valamilyen módon kötődnek a nyugat-európai dadaista és szürrealista hagyományhoz, ugyanakkor speciálisan közép-európaiak. A cím, az Átrendezett valóság, Erdély Miklóstól ered.

Magyar dadáról a századelőn nem beszélhetünk, ugyanakkor Kassák és köre, a Ma folyóirat köré épülő alkotók – Kassák, Nagy László, Bortnyik Sándor – felvonultatott munkái egyértelművé teszik, hogy valamiféle szellemi kapcsolat, hatás érte a magyarokat a dada felől, mint ahogy a negyvenes éveket és az Európai Iskolát a szürrealizmus felől. Különösen izgalmas, ahogy Gyarmathy Tihamér, Lossonczy Tamás, Anna Margit vagy Bálint Endre alkotásai megmutatkoznak az európai szürrealisták alkotásainak tükrében: nem lehet nem észrevenni, mennyivel komorabb hangú, mélyebb, tragikusabb – sőt, néha úgy tűnik: autentikusabb – festészet az övék, mint mondjuk Dalíé.

Helyi értékek

Az igazán megdöbbentő azonban az, hogy miként hat Gedő Ilka és Ország Lili ebben a közegben: utóbbi alkotó nemcsak hogy De Chirico vagy Delvaux rokonának tűnik, de a közép-európai zsidó sorsból, a védtelen nőiségből, a diktatúrában elnyomott művész sorsából adódóan olyan lokális ízekkel gazdagítja a metafizikus festészetet, ami alighanem az egész világon egyedülálló. (A jövő egyik legnagyobb dobása talán épp egy De Chirico–Ország Lili-kiállítás lehetne…)

A rendező felvonultatja Hantai Simon, Rozsda Endre, Csernus Tibor, Lakner László és Reigl Judit néhány munkáját is – meglehet, csak a szemünk káprázik, de ebben a „világhírű magyarok” szekcióban úgy is sikerült felfedeznünk a hasonló látásmód lenyomatát, hogy teljesen különböző, karakteresen egyéni alkotókról van szó.

Nagy örömmel fedeztük fel, igaz, épp csak utalás szintjén, az A. E. Bizottságot és Bada Dadát a magyarok közt: ha nincs is magyar dadaizmus, a hetvenes-nyolcvanas éveket épp az említetteknek köszönhetően nagyon is jellemzi a dadaista attitűd, ami a közép-európai művész egyik lehetséges magatartása a hatalommal szemben – hadd idézzük itt azt a történetet, amikor a zenekar tagjait behívatták a szövegeik miatt, mivel a Hatalom, ha akart, a „kistányé-rok, kispoharak, kis kések és kiskanalak”, valamint a „Zen buddhista televízió férfibemondónője” típusú dalokban is veszélyt szimatolt.

A legenda szerint a zenekar tagjai örömmel üdvözölték az illetékes elvtárs azon kérését, hogy írjanak át egyes sorokat, sőt segítséget is kértek tőle, hogy lássák, miként gazdagítható a mű közösen...
A tárlat Erdély Miklós tárgyaival (Tavalyi hó, Váza virággal, Türelemjáték halottaknak) és Pauer Gyula Egy láda szobor című alkotásával is megidézi a korszakot, de megtalálható a Hejettes Szomlyazók (sic) Segesvár (1985) című műve is a kiállítótérben, amely egy, a harcban meghalt, a szoknyájáról ólomkatonaként hulló férfiakat sirató öregasszony bábuja, illetve Gyarmathy Tihamér tárgygyűjteményének egyes darabjai is.

A Jolly Joker-verzió

A katalógus egyik tanulmánya szerint Nyugaton a dada és a szürrealizmus vagy beolvadt a spektákulumnak nevezett kultúra- és tudatiparba, vagy felszámolta önmagát, és ha a kommunizmust államkapitalizmusnak nevezzük, hasonló sikergörbét kapunk Keleten is. A nemzetközi és a magyar anyagot egymás tükrében elnézve ebben nem vagyunk olyan biztosak – akár a művészi attitűdöt, akár a műalkotást nézve újra aktuálisnak tűnik a mindent tagadó dada mint jól működő Jolly Joker-válasz (épp a tudatiparral szemben), mint ahogy a metafizikus művészet is kibújik időről időre a tudatipar jármából, hiszen természetük szerint idegenek egymásnak. A Jolly Joker, a bolond válasza és a metafizikus művészet egyszerre megvalósított emelkedése és süllyedése pedig, úgy tűnik, sokkal jobban tud artikulálódni ebben a kelet-európai közegben, még annak posztállapotában is, mint szülőhelyén. Máig érvényesen. Számunkra ez volt a kiállítás egyik legnagyobb tanulsága – de szívesen látnánk egy bővebb válogatást is a magyar anyagból. Bárhol, bármikor.

Dada és szürrealizmus. Magritte, Duchamp, Man Ray, Miró, Dalí. Válogatás a jeruzsálemi Izrael Múzeum gyűjteményéből.
Kurátorok: Dr. Adina Kamien-Kazhdan (Izrael Múzeum, Jeruzsálem), Kumin Mónika (Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria)
Átrendezett valóság – Alkotói stratégiák a magyar művészetben a dada és a szürrealizmus vonzásában.
Kurátor: Kumin Mónika (Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria)