Bortnyik Sándor, a festő-polihisztor

A Virág Judit Galéria közelmúltbeli kiállításának egyik legnagyszerűbb darabja volt a Géplovag (balról a harmadik kép) (Fotó: Hegedüs Róbert)

Sokféleképpen lehet elfelejteni egy-egy művészi életművet: a teljes feledés mellett létezik az az eset, amikor számon tartjuk ugyan a művészt, tudunk róla, nem felejtjük el megemlíteni az adott korszakról szóló beszámolókban, esetleg jól jegyzik a műkereskedelemben, de valódi nagyságát nem ismerjük fel. Évekig ebben a köztes létben lebegett a Nyolcak életműve, mígnem az utóbbi időben a Szépművészeti Múzeum – Nemzeti Galéria rájuk nem irányította a figyelmet a pécsi, budapesti, majd bécsi és párizsi kiállítással, de itt toporog valahol Farkas István vagy Scheiber Hugó is – akit pedig maga Marinetti hívott Rómába, ahol a futurista kiállításon 1933-ban két különtermet kapott –, de itt tartózkodik Bortnyik Sándor is, aki életművének súlyához képest elég kis teret kap a művészettörténet-írásban. Igaztalanul.

Legutóbb a Virág Judit Galéria Berlin–Budapest 1919–1933 című kiállításán tűnhetett fel azoknak, akik ismerik a korszakot valamelyest, hogy mennyire unikális Bortnyik látásmódja saját korának festőihez képest is – ha pedig hozzávesszük szerepét a budapesti modern művészeti életben vagy a huszadik századi magyar plakát- és tárgykultúra kialakításában, kijelenthető, hogy a Bortnyik-életművet nemcsak kutatni érdemes, de lassan megérdemelne egy nagykiállítást is.

Bortnyik Sándor 1893-ban született Marosvásárhelyen, és a korszellemnek megfelelően először reklámgrafikákat készített: az 1910-es, a Reményi-bazár-féle terv sikerének köszönhetően felvették Budapesten a Savoly gyár grafikusának. Az első világháború előtt egy évvel iratkozott be abba a szabadiskolába, amelyet Rippl-Rónai, Kernstok és Vaszary vezetett. Mint a korszakban minden, a modernizmus vagy a társadalmi igazságosság iránt kicsit is fogékony fiatal, ő is Kassák mellett kötött ki: Mattis Teutsch János mutatta be Kassáknak. Kassák lapja, a Ma Mattis Teutsch mellett őt is hamar közölni kezdte, ezenfelül részt vett a Ma kiállításán is. A Tanácsköztársaság utáni években, akkor, amikor a magyar szellemi élet színe-java távozni kényszerült – köztük Kassák, Lesznai Annáék, Berény Róbert és általában mindaz, akinek akárcsak naivságból is valami köze volt a Kun Béláék létrehozta rend kulturális szcénájához –, 1920-ban ő is Bécsbe távozott, itt jelentette meg Kassák azt az albumát, amelynek grafikáit aztán „képarchitektúrának” nevezte el, s a magyar konstruktivizmus programalkotó alkotásának tartott.

Az album hat lapból állt. Kassák szerint „a képarchitektúra egy ember világérzésének materiális formába kényszerítése” – Hevesy Iván, a kor legnevesebb műkritikusa azonban igencsak levágta a sorozatot, mondván, az nem más, mint „díszítések” sora.

A festőnek azonban szűk volt Bécs. 1922-ben Molnár Farkas hívására Weimarba költözött. Németországban nem kellett sokat várnia a sikerre, igaz, ehhez hamar tovább kellett lépnie a bécsi „díszítésből”. Forbát Alfréd egykorú beszámolója alapján a festő eleinte térbeli testeket festett, majd azokat egészítette ki alakokkal, a munkáin pedig hamar megjelent a De Stijl, a Bauhaus színház és a purista festészet hatása. Ebben az évben már kiállította őt a kor legprogresszívebb művészeit befogadó berlini galerista, Herwarth Walden, a Sturm galériában, két német művész társaságában. Bortnyik valahol a figurális expresszio­nizmus és a geometrikus absztrakció határán alkotott ekkor, a kiállított művek azonban egytől egyig elvesztek. Egyetlen alkotás, a Vörös mozdony című menekült meg, amely egy gyűjtőnek köszönhetően Amerikába került. A Waldennél kiállított művekről – írja a Berlin-Budapest című, említett kiállítás katalógusában Szeredi Merse Pál – csak Dénes Zsófia egy korabeli cikkéből tudunk, aki azt írja: „Fél is Bortnyik a színektől, mert erősen érzi őket, ezért fogott sokszor ollót, és színes papírból vágta ki az ábrát: a kép zavartalan egység legyen”. Máshol azt írja: „Primitív eszközökhöz is folyamodik, szavakat ír a képbe (…), újságot, plakátot ragaszt bele.” Mindebből nemcsak a Bortnyik használta technika rekonstruálható, de az is, miként gondolkozik a képről és a festészetről.

Az alkotásokat Walden egyben megvette, majd egy svéd gyűjtőnek – lehetséges, hogy elvált feleségének – adta tovább. Annyi bizonyos, hogy a művek nem tűntek fel később Németországban, s nem szerepeltek az Elfajzott művészet című náci utazó kiállításon sem, noha a nyomtatott propagandaanyagra rákerült egy műve, mint ahogy a Sturmból Moholy-Nagy és Kádár Béla egy munkája is. Bortnyik 1923-tól aztán teljesen elhagyja az absztrakciót, s ismét a valóságábrázolás felé fordul, de nem a kubista, hanem a konstruktivista irányba indul el. Hevesy azt írja, ekkor jelent meg képein a tér, de nem a valós, hanem a képzeletbeli tér.

Érdekes, hogy Bortnyikot, aki 1921-ben még absztrakt képarchitektúrákat állít elő Kassák kiadásában, 1925-ben már „újklasszicistának” nevezi Kállai Ernő kritikus, Hevesy pedig „az új rend és az új ember festőjének”, ami pontosan mutatja, hogy milyen hatással volt Berlin az alkotóra. Bortnyik ennek ellenére a hazatérés mellett döntött 1925-ben, azaz már a Horthy-amnesztia – annak köszönhetően tér aztán haza az emigránsok nagy része, köztük Berény is – előtt.

Rögtön kiállítása is nyílik a korszak egyik kultuszhelyén, a Mentor könyvkereskedésben az Andrássy úton, ahol „szatirikus képeket” állít ki, köztük az Új Évát, amely a modern nőt mint manökenbabát mutatja be, és az Új Ádámot, amelynek hátterében Liszickij Prounját mutatja, előterében pedig Hans Richter filmkockáját idézi. Itt állította ki a Zöld szamarat is. A képpel azonos nevű abszurd színház egyik ötletgazdája és díszlet-, valamint jelmeztervezője is volt, sokat elmond, hogy egyik színpadra állított szerzőjük Cocteau volt.

Bortnyik, ahogy Berlinben a Sturmban, itthon a Hevesy Iván körül csoportosuló körben talált otthont. A kör utilitarista elven és Bauhaus-hatás alatt állt, tagjai közt ott volt Molnár Farkas is. Velük ellentétben definiálta magát a Kassák körül csoportosuló Dokumentum kör, amelynek tagjai közt Illyés és Déry Tibor is ott volt. Bortyikék Új Föld néven indítottak folyóiratot 1927-ben, egy évvel később azonban ugyanúgy megbuktak, mint Kassákék. (Kassák emiatt is indította el aztán a Munkát, s szervezte meg a Munka kört.)

Kassák és Bortnyik az idők során változó viszonyát mutatja, hogy Bortnyik 1921-ben még képet festett Kassákról, amelyen Kassák tanítványai közt mintegy tanítóként vagy prófétaként jelenik meg, akárha imádkozna vagy vezényelne. Bortnyiknak nem volt elég a sajátos, a korszak lelkületét visszaadó újklasszicista-konstruktivista festőség – amely képek sorának egyik gyöngyszeme a Virág Juditban a közelmúltbeli, említett kiállításon bemutatott az Enteriőr, a másik a motorost ábrázoló Géplovag és az Arany futtballista –, de díszlettervezőként is működött a kor egyik mozgásművészeti iskolájában, 1930-ban pedig a Magyar Könyv- és Reklámművészek Társasága alapító tagja volt, emellett Műhely néven grafikai magániskolát nyitott, ahol a Bauhaus elvei szerint tanított, közben Plakát címmel folyóiratot is adott ki, s rendszeresen tervezett a Dante könyvkiadónak, emellett grafikusként-karikaturistaként is kipróbálta magát (Bo, a papírlovag sorozat), sőt fennmaradtak az IKEA legjobb terveire hajazó bútorcsaládtervei és játéktervei is – Bortnyik Bauhaus-elvek alapján a nagyipari termelés esztétizálását szorgalmazta.

A háború után a Művészeti Tanács tagja volt, majd a Szabad Művészet főszerkesztője, később a Magyar Iparművészeti Főiskola tanára s 1956-ig a Magyar Képzőművészeti Egyetem/Főiskola igazgatója volt. Hithű kommunistaként támogatta az új rendszert, 83 évesen, 1976. december 31-én halt meg. Ennyi idő távlatából kevéssé tűnik fontosnak, hogy a művész mennyire volt kommunista. Az inkább, hogy mennyire volt zseni.