Kultúra
Bonyodalmak egy Watteau-kép körül
A brit felső tízezer és a műkincskereskedelem ügyeiről írt szórakoztató és ismeretterjesztő kötetet Hannah Rothschild
A The Improbability of Love, amit mi inkább a szerelem valószínűtlenségének fordítanánk, egy Watteau-nak tulajdonított apró festmény címe, amely körül szinte hatszáz oldalon keresztül bonyolódik a történet.
A szerző, Hannah Rothschild a neves család leszármazottja, író és dokumentumfilmes, 2015-ben pedig a Londoni Nemzeti Galéria kuratóriumának elnökévé is választották, így nála autentikusabban kevesen mesélhetnének a brit felső tízezer és a műkincskereskedelem ügyeiről.
Egyszerre több szálon kezdődik el a történet: először a Watteau-mű árverésén vonul fel a régi és az új arisztokrácia megannyi képviselője – Rothschild már itt felvillantja azt a bizonyos brit humort, amely Wodehouse-tól a Csengetett Mylord?-ig sok szerzőtől és műből ismerős, és amelynek számtalan rajongója van –, majd egy örökifjú stylistnál. Később pedig a szegény kis Annie McDee padlásszobájában találjuk magunkat: utóbbi szálon a szerző újra elkezdi a történetet, hiszen a Watteau-művet, amelyről senki nem sejti, milyen értékes, Annie vásárolja meg egy szeles, szomorú, kora tavaszi napon London egyik régiségkereskedésében.
Hamar világossá válik, hogy a szerzőnek a bájos és felszínes szerelmi történet, valamint a kép története csak ürügy a szatirikus regényre, amelynek elég erős hagyományai vannak a brit irodalomban.
Rothschild kíméletlen az elittel, valamint a műkincskereskedelem és a kortárs művészet szereplőivel szemben: a brit miniszterelnököt idiótaként ábrázolja, az arisztokratákról szólva elejti, hogy kevéssé érthető, miként élték túl az agysejtjeik pusztulását, a brit felső tízezer szalonjaiba a pénzük okán be is engedett, onnan kívül is tartott orosz oligarchákról mint milliárdos tahókról értekezik – hogy miként kényszerül Londonba egy orosz nagyvállalkozó, és mennyire retteg még ott is az Elnöktől, az külön regény a regényben –, mellettük pedig megkapja a magáét a könnyűzenei szcéna is.
Igazán azonban akkor van elemében az író, amikor a rendkívül kényes szabályrendszerű műkincspiacról ejthet szót. Nemcsak azt meséli el, miként működik egy brit kereskedőház, de azt is, hogyan verik fel az árakat, milyen módon lehet módosítani egy-egy tárgy provenienciáját. Amikor pedig a kortársakról esik szó, a gyaníthatóan maradandó művészek – például Damien Hirst – mellett bemutatja a nagy átveréseket is, és kimondja: ma abból lesz nemzetközi sztár, akit a szakértők annak minősítenek, és ez nincs egyenes arányban az alkotás művészeti értékével.
Természetesen több olvasat kínálkozik, de a szórakoztató és éles szatíra mellett szinte ellaposodik a szerelmi szál.
Időközben a Memling-műkereskedőház fejének múltja is feltárul, és a nyomok a náci Németországba vezetnek: a könyv krimiként is kifejezetten jól működik, az pedig, hogy csak az utolsó pillanatban válik érthetővé a keretes szerkezet, és így a kötet felütése, bizonyítja, hogy sikerült végig fenntartani a feszültséget.
Mindeközben Rothschild képes oldalakat mesélni Watteau-ról, a 18. századi lakomákról, Nagy Katalin udvaráról vagy Napóleon koráról – hiszen a britek a szórakoztató ismeretterjesztésben is verhetetlenek.
A szerző, Hannah Rothschild a neves család leszármazottja, író és dokumentumfilmes, 2015-ben pedig a Londoni Nemzeti Galéria kuratóriumának elnökévé is választották, így nála autentikusabban kevesen mesélhetnének a brit felső tízezer és a műkincskereskedelem ügyeiről.
Egyszerre több szálon kezdődik el a történet: először a Watteau-mű árverésén vonul fel a régi és az új arisztokrácia megannyi képviselője – Rothschild már itt felvillantja azt a bizonyos brit humort, amely Wodehouse-tól a Csengetett Mylord?-ig sok szerzőtől és műből ismerős, és amelynek számtalan rajongója van –, majd egy örökifjú stylistnál. Később pedig a szegény kis Annie McDee padlásszobájában találjuk magunkat: utóbbi szálon a szerző újra elkezdi a történetet, hiszen a Watteau-művet, amelyről senki nem sejti, milyen értékes, Annie vásárolja meg egy szeles, szomorú, kora tavaszi napon London egyik régiségkereskedésében.
Hamar világossá válik, hogy a szerzőnek a bájos és felszínes szerelmi történet, valamint a kép története csak ürügy a szatirikus regényre, amelynek elég erős hagyományai vannak a brit irodalomban.
Rothschild kíméletlen az elittel, valamint a műkincskereskedelem és a kortárs művészet szereplőivel szemben: a brit miniszterelnököt idiótaként ábrázolja, az arisztokratákról szólva elejti, hogy kevéssé érthető, miként élték túl az agysejtjeik pusztulását, a brit felső tízezer szalonjaiba a pénzük okán be is engedett, onnan kívül is tartott orosz oligarchákról mint milliárdos tahókról értekezik – hogy miként kényszerül Londonba egy orosz nagyvállalkozó, és mennyire retteg még ott is az Elnöktől, az külön regény a regényben –, mellettük pedig megkapja a magáét a könnyűzenei szcéna is.
Igazán azonban akkor van elemében az író, amikor a rendkívül kényes szabályrendszerű műkincspiacról ejthet szót. Nemcsak azt meséli el, miként működik egy brit kereskedőház, de azt is, hogyan verik fel az árakat, milyen módon lehet módosítani egy-egy tárgy provenienciáját. Amikor pedig a kortársakról esik szó, a gyaníthatóan maradandó művészek – például Damien Hirst – mellett bemutatja a nagy átveréseket is, és kimondja: ma abból lesz nemzetközi sztár, akit a szakértők annak minősítenek, és ez nincs egyenes arányban az alkotás művészeti értékével.
Természetesen több olvasat kínálkozik, de a szórakoztató és éles szatíra mellett szinte ellaposodik a szerelmi szál.
Időközben a Memling-műkereskedőház fejének múltja is feltárul, és a nyomok a náci Németországba vezetnek: a könyv krimiként is kifejezetten jól működik, az pedig, hogy csak az utolsó pillanatban válik érthetővé a keretes szerkezet, és így a kötet felütése, bizonyítja, hogy sikerült végig fenntartani a feszültséget.
Mindeközben Rothschild képes oldalakat mesélni Watteau-ról, a 18. századi lakomákról, Nagy Katalin udvaráról vagy Napóleon koráról – hiszen a britek a szórakoztató ismeretterjesztésben is verhetetlenek.