Kultúra

Bedobozolt élettörténetek

Sok gyerek, egy majom és egy kastély – Gustavo Salmerón megújította a dokumentumfilm műfaját, és az utóbbi időszak legszerethetőbb, legigazibb alkotását hozta létre

Noha hivatalosan dokumentumfilm a Sok gyerek, egy majom és egy kastély, Gustavo Salmerón alkotása, amelyet a hét elején véget ért Spanyol filmhéten vetítettek a budapesti Urániában, a mű, ahogyan a címe is sejteti, sokkal többet ad egy átlagos dokumentumfilmnél.

Nemcsak a műfaj határait feszegeti minden szempontból – a dokumentumfilm például akkor jó, ha a készítő nem elfogult, Gustavo Salmerón viszont vállaltan az, hiszen a családjáról, illetve anyjáról forgatott –, de magát a műfaj-megjelölés fogalmát is át kell gondolnunk a film után.

Hiszen a rendező családja, és főleg a film főszereplője, Julita Salmerón, a 81 éves anyuka voltaképp eljátssza a vásznon saját életét. Olyan módon, hogy az októberi hideg, ködös estén a mozit választó félház először csak vihorászik, aztán hangosan nevet, végül pedig egy emberként zokogva röhög és röhögve zokog a nő történetén, aki kislánykorában, a Franco-korszakban úgy döntött, hogy három álma van: sok gyerek, egy majom, és egy kastély. És meg is valósította mind a hármat.

A történet akkor kezdődik, amikor kiderül, hogy a kétezres években a gazdasági válság miatt csődbe ment a család, s el kell hagyniuk a kastélyt, amelyre a bank rátette a kezét. Egy kastélyt kipakolni azonban emberes munka, még úgy is, ha mind a hat gyermek, és azok mindegyik gyermeke részt vesz benne, ahogy pedig a dobozokból előkerülnek a különféle tárgyak, előkerül azok története is, közben pedig, mellékesen, nemcsak egy ember élete, de egy korszak is kirajzolódik. A szacharinos és a hashajtós doboz, a babaruhák sarka, a tengeri utazásra vásárolt nadrág szövetdarabja, az edényes szekrény mind-mind újabb történetet indukál.

Csak a Franco-érában a kommunisták által meggyilkolt nagymama csigolyája, amelyet valamelyik dobozban őriznek, nem akar megkerülni. „Mindannyian falangisták voltunk” – mondja az idős asszony, akiről egy későbbi jelenetben kiderül, hogy meggyőződéses köztársaságpárti. Fia rászól a gyerekekre: „csöndesebben, komoly dologról beszélünk, a politikáról”. Aztán kitör belőle a kacagás, mint ahogy kitör a nézőkből is.

Hiszen nincs olyan politikai kérdés, és nem is lesz, amely fontosabb az életnél, amely a szemünk előtt zajlik, csomagolás közben, vitatkozás közben, mesélés közben.

„Nagyon szenvedek, úgyhogy jól akarom érezni magamat közben” – mondja az idős asszony, aki a szemünk előtt veszti el mindenét, voltaképp az egész élete munkájának gyümölcsét, és a nyugodt öregkor ígéretét. Máskor hosszasan értekezik arról, hogy a nap fénypontja a reggeli kávé pirítóssal. Meg a sonka, a jamón ibérico.

Miközben részletes instrukciókat ad a temetéséről, biztosít arról is, hogy mivel már nem sok ideje van, szeretne a hátralévő években jól szórakozni. Újra koldusszegényen, mint aki mindent megkapott, és mindent elvesztett. Volt, nincs majom, volt, nincs kastély, voltak gyerekek, akik immár ötvenéves felnőttek.

Az élet iszonyatos, az élet könnyű, és voltaképp nincs mit mondani róla. Mégis van benne egy „dokumentumfilm”. Amelynek minden mondata aranyköpés. Az utóbbi hónapok legszerethetőbb és legigazibb filmje Gustavo Salmeróné. w



Sok gyerek, egy majom és egy kastély

(Muchoshijos, un mono, un castillo)

spanyol dokumentumfilm, 90 perc, 2017

R.: Gustavo Salmerón



10/1