Bartók és Kodály tanítványa

Lajtha László Bartók és Kodály példájára kezdte a népdalgyűjtést, s tizenhét éves volt, amikor a nála egy évtizeddel idősebb két zeneszerző munkatársául fogadta. A budapesti Zeneakadémián végzett, közben közgazdaságtani doktorátust is szerzett, majd Lipcsében, Genfben és Párizsban folytatta zenei tanulmányait. Zenéje a magyar és francia hatások sajátos ötvözete, ezért is nevezik a legfranciásabb magyar zeneszerzőnek. Debussy és Ravel volt példaadó számára, zenei nyelvezete kialakulásában Bach és Mozart muzsikája is hatott rá – írja az MTI a ma 125 éve született zeneszerzőről.

Huszonegy évesen a Magyar Nemzeti Múzeum hangszergyűjteményének őre lett, 1924-től a múzeum népzenei osztályán dolgozott. Az első világháborúban a fronton szolgált, tanítani 1919-ben kezdett, ugyanebben az évben a Kassák Lajos Ma című folyóirata által rendezett koncert műsorlapján szerepelt a neve először együtt Bartókéval és Kodályéval.

Második vonósnégyesének párizsi premierje után Elisabeth Coolidge amerikai mecénás jelentős összegért rendelt tőle újabb kvartettet. A következő évtől kultúrdiplomáciai tevékenységet is végzett, Bartókkal együtt a Népszövetség Szellemi Együttműködési Intézetében, majd a Népművészeti és Népi Hagyományok Bizottságában dolgozott.

Elévülhetetlen érdemeket szerzett a népdalgyűjtésben. Erdélyben, a Felvidéken és a Nyugat-Dunántúlon közel kétezer népdalt gyűjtött össze, az elsők között rögzítette a dallamokat magnetofonnal, és jegyezte le tudományos pontossággal a népi hangszeregyüttesek muzsikáját. Monográfiákat szentelt egy-egy vidék népzenéjének (Sopron megyei virrasztó énekek, az 1972-ben indult táncházmozgalom forrásanyaga az ő Széki gyűjtése volt), sokat kutatta a cigányok zenéjét.

Ő ismerte fel az egyes népdaltípusok és az egyházi zene, főleg a gregorián rokonságát.

A negyvenes években volt a Nemzeti Zenede igazgatója, másfél évig a Rádió zenei vezetője, 1947-től egy évig Londonban élt és dolgozott. Ekkor írt zenét a Gyilkosság a katedrálisban című, T. S. Eliot drámájából készült filmhez, a Georg Höllering által rendezett alkotást a velencei filmfesztivál Aranyoroszlán díjára is nevezték. A filmrendezővel további közös munkája a Hortobágy, valamint az Alakok és formák. Részt vett az UNESCO védnöksége alatt működő, londoni székhelyű Nemzetközi Népzenei Tanács megalakításában, és haláláig a vezetőség tagja volt.

Miután 1948-ban hazatért, állásától megfosztották, egy időre egzisztenciálisan ellehetetlenítették, de 1951-ben népzenekutatói munkásságáért váratlanul megkapta a Kossuth-díjat.

A kitüntetést először nem akarta elfogadni, majd mégis átvette, és a pénzt a nála is szegényebbek és megalázottabbak között osztotta szét. Csak 1952-től taníthatott újra népzenegyűjtést a Zeneakadémián, tanítványa volt többek között Ferencsik János és Kórodi András karmester, Tátrai Vilmos hegedűművész. Franciaországban, ahol sokáig ismertebb volt, mint hazájában, 1955-ben első magyarként választották a Francia Művészeti Akadémia tagjává, de a hatóságok még ekkor sem engedélyezték kiutazását.
Kilenc szimfóniája közül a hetedik az 1956-os forradalom zenei tablója. Komponált ezenkívül tíz vonósnégyest, balettzenét, egyházi zenét, köztük két misét, kamara- és kórusműveket.

A zenepedagógusként is számontartott Lajthát szoros szálak fűzték a költő Paul Valéryhez, a zeneszerző Maurice Ravelhez, Arthur Honeggerhez, Szergej Prokofjevhez és a múlt század legnagyobb zenepedagógusához, a francia Nadia Boulanger-hez.

Lajtha László 1963. február 16-án halt meg Budapesten szívinfarktus következtében.

Több mint húsz évvel később, 1995-ben nevét viselő díjat alapítottak a rádióműsorokban zenei ismeretterjesztő, zenekritikai és előadó-művészeti területen végzett, kimagasló teljesítmények elismerésére.
Lajtha László posztumusz Magyar Örökség Díjat kapott 2001-ben.

Az elmúlt években több könyv is megjelent róla: Erdélyi Zsuzsanna Kockás füzet – Úttalan utakon Lajtha Lászlóval című kötete és Solymosi Tari Emőke Két világ közt című interjúfüzére.

A zeneszerző halálának ötvenedik évfordulóján nyílt meg emlékszobája a budavári Erdődy-palotában, a Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpontjának Zenetudományi Intézetében, hagyatékát is itt gondozzák – a gyűjtemény korábban a Hagyományok Házában volt.