Bacon, Freud és Paula Rego lesznek az idei ősz sztárjai

Elena Crippa kurátor és Fehér Dávid társkurátor rendezésében látható mától a Magyar Nemzeti Galériában a Bacon, Freud és a Londoni Iskola festészete című kiállítás, amely a londoni Tate Britain hasonló témájú tárlatának a magyar fővárosra adaptált változata.

A tárlat minden bizonnyal az év sztárkiállítása lesz, hiszen a 20. század második felének figurális brit festészetét főműveken keresztül mutatja be. Itt van például Bacon egyik Velázquez-adaptációja, Lucian Freud édesanyjáról készült sorozatának egy képe – de a Freud Teremben tulajdonképpen csak jelentős művek szerepelnek –, és bizonyára sokakat vonz majd az is, hogy a kortárs szcéna egyik legizgalmasabb életművét produkáló portugál Paula Rego is különtermet kapott.

Mint azt tegnap Baán László, a Magyar Nemzeti Galéria–Szépművészeti Múzeum főigazgatója kifejtette, régóta szerettek volna kiállítást rendezni Bacon és Freud életművéből.  Alex Farquharson, a Tate Britain igazgatója hozzátette: a tárlat két központi alakja éppen Lucian Freud és Francis Bacon.

Elena Crippa, a kiállítás kurátora szerint bár a londoni iskola alkotói mind figurális festők, nem csak ez köti össze őket, de a látvány mélyén lévő valóság rögzítése is. A Londoni Iskola kifejezést amúgy először R. B. Kitaj használta 1976-ban a The Human Clay (Porhüvely) című kiállítás kapcsán, amelynek ő volt a kurátora.
De mi is az a Londoni iskola? A kiállításhoz készült katalógusban – amelynek Elena Crippa a szerkesztője – az egyik tanulmány szerzője idézi Georg Baselitzet, aki felhívja a figyelmet rá, hogy „a Londoni Iskola nem más, mint Berlin múltja”. A német Baselitz – akinek szintén a közelmúltban volt tárlata a Galériában – úgy véli, a háború után Londonba kerültek át a korábban Németországra jellemző festészeti törekvések. S valóban, az itt kiállított művészek – akik közül egyesek az „iskola” tagjai, mások művészete pedig egyértelműen kapcsolatba hozható azzal – közül Freud (Sigmund Freud unokája) és Auerbach Berlinben születtek, Kitaj az Egyesült Államokban, Bacon Dublinban, Francis Newton Souza Indiában, Rego Portugáliában, Leon Kossoff pedig ugyan Londonban, de orosz zsidó szülők gyermekeként.

Vásznaikat azonban egyértelműen összeköti London, és a londoni színterek – említhető itt akár Kitaj Esküvője, amelyen szerepelteti Freudot, Auerbachot és Kossoffot, akár Michael Andrews Colony Roomja, amely egy korabeli londoni szórakozóhelyet ábrázol. Az 1962-es festmény központi figurája Lucian Freud, a képen háttal Francis Bacon látható. A klubot alapító Muriel Belcher arcképét pedig John Deakin fotóján láthatjuk a tárlaton – Deakin volt az, aki Baconnal együttműködve dolgozott, a festő sok fényképét felhasználta.

A kurátorok munkájának egyik legnagyobb erénye épp a hasonló összefüggések felvillantása – na meg az, hogy sikerült az előzményeket és a londoni iskola hatását is megmutatni.

A belépőket például kortársak fogadják: Glenn Brown, Lynette Yiadom-Boakye és Celia Paul.
Az előképek között felbukkannak mások mellett Chaim Soutine és Walter Richard Sickert munkái – Soutine-től a Céret-i korszak egy remek darabja és az 1922-es Lengyel nő szerepel a tárlaton –, sőt Giacometti is, akinek csupa szorongás, vékony alakját Francis Bacon korai munkáival állították párhuzamba. Mindketten a háború utáni életérzést fogalmazták meg ugyanis a maguk módján, s festészetük filozófiai síkon mindkettejük esetében az egzisztencializmushoz kapcsolódott.

Külön szekciót kapott David Bomberg és követőinek festészete: a tanítványok, Frank Auerbach és Leon Kossoff mindketten a háborúban szétbombázott London újjáépítését dokumentálták. Auerbach brutálisan, vastag rétegekben nyomta fel a földszínű festékeket a vászonra, így kapva el a korabeli városi élet dinamizmusát.

A következő szekció William Coldstream és iskolája, a Slade festészetét mutatja be. Ahogy Fehér Dávid felhívta rá a figyelmet, Cold­streamék gyökeresen más utat választottak, mint Bomberg és köre: analitikusan „kimérték” a képeiket, elemző módon határozták meg egy-egy motívum helyét. Jó példa erre a festésmódra a tárlaton látható Euan Uglow-kép, a Georgia. A modellről öt év alatt készült el a festmény, s a festő még azt is meghatározta, hogy a haját egyenes vonalban kell levágni ezen idő alatt. Hasonló módszereket követett Lucian Freud is: a tegnapi bejáráson rész vett David Dawson, a művész asszisztense, egyik aktjának szereplője is, aki elmondta, hogy a 2003–2004-ben, több ülésben készült mű festése idején sem fogynia, sem híznia nem volt szabad, sőt napra sem mehetett.

A tárlat Lucian Freud Terméről már szó esett, az összes fontos korszakból kerültek be művek. Ezután következik Francis Bacon késői korszaka: a „fekete triptichonok” közül is kiállítottak egyet.
Külön szekcióban szerepel a Bacon hatása alatt álló Michael Andrews, R. B Kitaj és David Hockney, akik műveiken a társas kapcsolatok dinamikáját mutatják fel. Míg Andrews Slade-tanítvány volt, a másik két művész a Royal College-ben végzett, utóbbiból indult útjára a brit pop-art. Hockneynek, korunk egyik legdivatosabb művészének korai, hatvanas évekbeli munkái kerültek ki, míg Kitaj jellegzetes londoni szcénákat ábrázoló művei közül a Cecil Court – a művész teoretikusként is komoly életművet hozott létre, részben magyarul is hozzáférhető Diaszpóra-manifesztuma – jelenik meg a falon.

A kiállítás egyetlen női szereplője a portugál Paula Rego, aki a kilencvenes években tért át a pasztellkrétára, az itt látható munkái mind ezzel készültek.

Rego a kortárs szcéna egyik legeredetibb figurája. Lisszabonban született 1935-ben, s 16 évesen került Angliába, szintén a Slade köréhez tartozott, az iskolában Coldstream volt a tanára. Képeinek főszereplői általában nők, az általa megjelenített alakok azonban különböznek a festészet történetében megszokott férfi-központú narratívából ábrázolt nőalakoktól. A Galériában is kiállított Mennyasszonya például halálosan fáradtan fekszik egy ágyon, szemmel láthatóan kényelmetlen ruhájában, a Táncoló struccok nőalakjai a Disney-filmeket idézik, amelyek nagy hatással voltak rá gyerekkorában, míg a Hogarth képei után készült kompozíciói a 18. századi szatírikus festő munkáinak továbbfokozásaként hatnak. A kompozíciók főszereplői olyan portugál nők, akik, ahogy Katie Campbell fogalmaz a katalógusban, ki vannak szolgáltatva másoknak.
A kiállítás 2019. január 13-ig látogatható.