Azon a jól bejáratott ösvényen

 Mire legyen tekintettel? Hogy a műfaji szabályok ellen a rendező – ez esetben: Richard Loncraine – nem vétett, a színészi alakítások kifejezetten jók, és a néző valóban minőséget kap a pénzéért az adott műfajban – vagy mondja ki, hogy fantázia nélküli, kaptafára készült, magasabb szempontok szerint értékelhetetlen munkáról van szó?

A történet kiindulópontja pedig magában rejti a jó film lehetőségét: Sandra (Imelda Staunton) hatvan év körüli angol lady.

Férje befolyásos ember, épp nyugdíjazását ünneplik, amikor kiderül, hogy feleségét évek óta csalja. Sandra hirtelen dönt, és London szegénynegyedébe költözik évek óta nem látott nővéréhez, Bifhez (Celia Imrie), akinek természete, életmódja és baráti köre a teljes ellentéte őladységének: valamiféle hippinosztalgiában él, rendetlen lakása az adományboltok filléres indiai vackaival van tele, baráti köré­ben pedig éppúgy megtalálható a sztárügyvédnő, mint a hajón lakó hobó, Charlie. Utóbbit Timothy Spall, a kortárs brit karakterszínészek legjobbika alakítja – aki jelenleg A Vendégségben is látható a mozikban –, és aligha túlzás azt állítani, hogy elviszi a filmet a két főszereplő-nő elől.

Az értékrendbeli és életmódbeli különbségek hamar kiütköznek a testvérpár közt, végül azonban a táncban és fiatalkoruk emlékeiben feloldódik minden eltelt idő: ahogy Sandra megtalálja régi, a házasság előtti önmagát testvére segítségével, úgy csökkennek, végül tűnnek el a különbségek, amelyek a külön töltött évek alatt, a különféle életmód és közösség okán rakódtak eredeti jellemükre.

A sajátos, igazi brit humorral átitatott film legszebb szála épp a mindent felülíró testvéri szeretet, ugyanakkor a rendező olyan témákat is megpendít, mint az időskori szerelem, vagy az, hogy egyáltalán kezdhető-e új élet nyugdíjaskorban, van-e esélye az embernek az addig elpazarolt évek súlyától megszabadultan még változtatni.

Van egy olyan érzésünk, hogy akár komolyabban, akár könnyebben vette volna a dolgot a rendező és a forgatókönyv-író, Nick Moorcroft, jobb lett volna: ha nem ragaszkodnak mindenáron a giccsközeli romantikus film kliséihez – amikor a hatvenéves Sandra élete szerelme után rohan cipő nélkül, az már fájdalmasan rossz – és felszínességéhez, sikerült volna a valódi kérdésfeltevés, ha pedig nem kívánnak szívet is facsarni, hanem megelégszenek a helyzetkomikum kínálta lehetőséggel, és abszurdba fordítják a történetet, kín nélkül sikerült volna nevetni.

Így legfeljebb afféle jó is-rossz is munka született, tizenkettő egy tucat. Fogyasztható, de nemsokára lejár a szavatossága.

Táncterápia /Finding Your Feet/
feliratos, angol film, 111 perc, 2017,
r: Richard Loncraine
5/10