Az ügynök bűnös, az ember áldozat

A szomszéd, aki ügynök volt, van. Amíg nem mondódik ki, ami volt, addig a diktatúrák átöröklődnek az akkor még meg sem született generációkba is reflexként, félelemként, egy bizonyos ponton való elhallgatásként: általános rossz lelkiismeretként. Amíg bármi – akár az ügynöklisták – a homályban van abból, ami volt, addig a múlt tart. Ott van az árnyékban. Támadásra készen. És ahogy a posztállapot hamis egyensúlya megbillen, a múlt támad.

Ezért nem lehet megúszni a feldolgozást. Ennek az egyik legjobb eszköze a művészet: ami kollektíven élhető át vagy ugyanott érint meg, az paradox módon akkor is összeköt, ha közben szétválaszt, megmutatva, a múltban ki volt a „rossz”, a „jó”, a bűnös és az áldozat. Vagyis: kik voltunk mi.

A posztszocialista országok művészei több kísérletben próbáltak leszámolni az elmúlt rendszerek legiszonyatosabb jelenségével, az ügynökhálózat emlékezetével: erre tett kísérletet Florian Henckel von Donnersmarck német rendező is A mások élete című filmjével vagy Cserhalmi Sára Drága besúgott barátaim című munkájával.

Gyöngyössy Bence átlépte a határt: Janus című játékfilmje – amelynek bemutatója hétfőn este volt a Duna Palotában – egy nagyváradi magyar lelkészcsalád lányának történetét meséli el, aki a rendszerváltás után tudja meg, hogy férje a Securitate besúgója volt, és a magyarságára és ellenzékiségére büszke család minden beszélgetését jelentette, lakásukban lehallgatókészülék volt, a férfi pedig saját feleségét is feladta. A film Budapesten, a kétezres években kezdődik, ahol a nő, Zsuzsa (Marozsán Erika) felkeresi egykori nagyváradi pszichiáter kollégáját (Jordán Tamás), és megkísérli elmesélni azt, ami vele történt – de amiről bizonysága nincs. Az ügynökaktát ugyanis hiába nézhette meg, nincs rajta név, így nem mondhatja ki ország-világ előtt, ki volt a besúgó, akkor sem, ha tudja. A nő meséjén keresztül bomlik ki a tipikus történet:
a férfit – Seress Zoltán alakítja nagyszerűen – egy műhibaper során zsarolták meg, féltette karrierjét, vállalta az együttműködést. A rendező nem az ügynököt, hanem az embert állítja elénk, aki az évek során felőrlődik saját magyarsága, ügynöki léte, katolicizmusa, orvosi etikája, szerelme és a kor Romániájának realitása között. Olyan bűnös, aki áldozat is. Miközben áruló, lelkiismeretes orvos, aki vállalja a büntetést is, hogy egy haldoklón segíthessen. Miközben jelenti felesége apját szamizdat terjesztéséért, ő maga jó apa és művészi szinten játszó orgonista. Istenhívő, aki a film egyik csúcsjelenetében tartótisztje arcába ordítja: „Hiszek a bűnök bocsánatában.”

Felesége és felesége családja az együttműködésre képtelen, soha meg nem ingó, az etikus magatartást a léte alapjává tévő, a középpontból az iszonyatban egy pillanatra sem kilépő emberi magatartást képviseli – ugyanakkor elgondolkoztató, hogy ez az etika megengedi, sőt megköveteli, hogy szamizdatot csempésztessenek a család barátaival, ily módon veszélybe sodorva életüket, vagy kockára tegyék a gyerekek életét is az ügyért, a magyarság és az igazság megtartásáért, amely felülír mindent. A film másik nagyjelenetében a feleség, aki rájött, hogy férje volt az áruló, kizárólag románul hajlandó beszélni vele telefonon, mondván, a férfi nem érdemli meg, hogy anyanyelvén szóljanak hozzá. Végül ő is belerokkan az árulásba. Az etikus és a nem etikus, a besúgó és a besúgott is emberroncsként éli túl. A filmnek nincs vége, mint ahogy a korszaknak sem: Ferenc büntetlenül él Magyarországon, tartótisztje szint­úgy. Zsuzsa egy doboz nyugtatóval alszik – de végül legalább bizonyosságot szerez. A történet annyira erős, a látványvilág olyan hiteles, a nyolcvanas évek Romániája úgy jön át a vásznon, hogy hajlamosak vagyunk elnézni a lapos, életszerűtlen párbeszédeket is, csak azért, hogy távozzon egy adag eddig ki nem mondott, immár a harmadik generáció életét megkeserítő fájdalom, míg lepereg a film.

A posztországok egyik lehetséges történetvariációja ez, amelyet soha nem ért meg pontosan, aki Európában született.