Kultúra

Az ezerarcú Lesznai Anna nyomában

Kezdetben volt a kert és az ornamentika – A szerteágazó írói, képző- és iparművészi életmű darabjai nem vizsgálhatók külön

Vannak életművek, amelyek annyira összetettek, hogy szinte átláthatatlanok. Ha ráadásul egy nő hozta létre, akkor a helyzet még bonyolultabb. Lesznai Anna iparművészként, képzőművészként, költőként, prózaíróként és művészetteoretikusként is jelentőset alkotott. Annak, aki kutatni akarja az oeuvre-t, egyszerre kellene művészettörténésznek és irodalomtörténésznek lennie – és elfogadnia azt, hogy egy nő nőként, és nem férfiként látja és láttatja a világot.

Lesznai Anna 20160120
A fiatal Lesznai Anna bátyjával a körtvélyesi birtokon (Forrás: MH)

Nem akart belépni a pártba

Lesznai Anna a húszas, harmincas években kezdte el írni a regényt, amelyben arra kereste a választ, milyen belső erők bomlasztották fel a régi Magyarországot. (Bánffy ugyanerre kereste a választ. Néha csodálkozom, miért nem jutott még valakinek eszébe a két, egymást kiegészítő mű összevetése és a kísérlet arra, hogy ezeket egyszerre emeljék be a kánonba.)

A könyvet azonban csak jóval később, amerikai emigrációban, már idős korában fejezte be, és nem sokkal halála előtt, 1967-ben jelenhetett meg.

Abban, hogy a kötet nem kerülhetett a helyére, nemcsak a vérzivataros magyar történelem és a kötet relatív megkésettsége játszhatott szerepet, de az is, hogy a sok műfajú, író-festő-hímző-tanító Lesznai irodalmi életben betöltött szerepe ugyanolyan zavaros, mint helye a magyar kultúrtörténetben képzőművészként.

Annak ellenére, hogy a Nyugat kezdettől közölte verseit, és tulajdonképpen belenőtt az irodalomba – unokatestvére volt Hatvany Lajos, a mecénás, barátja Ady és Babits, Balázs Béla és Lukács György, második férje Jászi Oszkár, barátnője Kaffka Margit –, annak ellenére, hogy az apa, a zsidó származású arisztokrata, Moscovitz Geyza hatalmas házat vitt, amelyben naponta fordultak meg írók, költők, szerkesztők, annak ellenére, hogy Lesznai hamar az irodalmi élet üdvöskéje lett, a forrásokból úgy tűnik, hogy Lesznai Anna mint jelenség – akiből az évek során a magyar kulturális élet közkedvelt „Máli nénije” lett – a kezdetektől elhomályosította Lesznai Annát, a költőt és írót.

Noha 23 éves korában a Nyugat közölte hét versét, 1909-ben pedig megjelent első kötete, majd hamarosan tanulmányokat is jegyzett – a többi között a folyóirat Ady-számában –, és noha Ady korábban úgy ajánlotta Szeretném, ha szeretnének című kötetét neki, hogy „Lesznai Annának, tisztelt és szeretett nővéremnek a versben”, a Lesznaira mint íróra való emlékezést, az írói életmű láttatását még az irodalomtörténetekben is átszínezi a Lesznai-jelenségre való nosztalgikus visszaemlékezés, a Kaffka Margittal való felemás baráti kapcsolatának felfejtése és szerteágazó baráti és szerelmi viszonyainak, valamint „háziasszonyi” szerepének taglalása.

Lesznainak 1909 és 1918 között gyermeke születése miatt nem jelent meg kötete, majd a Tanácsköztársaságban vállalt szerepe miatt, a Jászival való házasságának megromlása és a bécsi emigráció miatt élt meg nehéz időket alkotóként. Vagyis nem elég, hogy hatalmas időbeli szakadék van az írói életmű kezdete, a versek és az írói életmű zárása, a regény között, de már a pálya eleje sem ívelhetett zavartalanul.

Mindehhez hozzávehetjük Lesznai sajátos viszonyát a politikához egy olyan országban, ahol a legtöbben a politikai állásfoglalásuk által óhajtják definiálni önmagukat: noha Jászi naplójának tanúsága szerint már korán jelét adta „balra irányuló rokonszenvének”, a Tanácsköztársaság alatt pedig arról szőtt terveket, hogy gyerekkorának helyszínét, a Kezdetben volt a kertben megírt körtvélyesi birtokot felosztaná, illetve művésztelepet hozna ott létre, a direkt politizálás nem érdekelte. Regényének főhőse ezt így fogalmazza meg: „Nem osztom hitüket, és nem fogok belépni a pártba. De miért ne tartsak a barátaimmal abban, amit helyesen csinálnak?”

Ahogy Szilágyi Judit a Borgos Annával közösen jegyzett Nőírók és írónőkben (2011 Noran) megállapítja, Lesznai Anna egyfajta hídszerepet is betöltött saját korában. Nemcsak a legprogresszívebb balosokkal, de a Balázs Béla-féle Vasárnapi körrel vagy a bécsi emigrációban szerkesztett Testvér című krisztiánius lap körével is jó viszonyban volt, csakúgy, mint Kassákkal és József Attilával.

1918-ban jelent meg a Nyugatban tanulmánya, A babonás észrevételek a mese és a tragédia lélektanához, innen azonban visszatért a vershez: 1922-es kiadású az Eltévedt litániák, amely Bécsben jelent meg. Lukács György azt írja az új Lesznai-versekről, hogy azok „lényegüket tekintve szubjektumon túliak”.

Lukács állítása megállhat egy olyan alkotóval kapcsolatban, aki következetesen a metaforán, az ornamensen, a jelen keresztül igyekszik az univerzális létélményt rögzíteni képzőművészként. Hiszen bajos lenne teljesen elválasztani a költőt és a népi ornamentikát újraértelmező kézművest, valamint a művészetteoretikust. Éppen ezért kellene egyben vizsgálni a naplók vonatkozó passzusait és a képzőművész Lesznai törekvéseit a költő és az író munkásságával.

Bár az írónő azt mondta, voltaképpeni fő műfaja a mese, viszonylag keveset publikált: A kis pillangó utazása Lesznán és a szomszédos Tükörországban németül jelent meg először, ezt az 1918-as Mese a bútorokról és a kisfiúról követte. (A köteteket maga is illusztrálta.)

Mindkét világban otthon volt

Lesznai rendszeresen publikált kritikákat is, egészen a harmincas évek végéig. Utolsó bírálata Radnóti frissen megjelent Meredek út című kötetéről szól, és 1939-ben jelent meg. Természetesen az irodalom-nőirodalom vitából sem maradhatott ki, sőt annak egyik indikátora lett, amikor Erdős Renée egyik kötetéről írt kritikája miatt összecsapott Dienes Valéria táncművésszel. Utóbbi a „szellemiesített” nőiség mellett érvelt, míg Lesznai szerint a „szerelem az örökegy egyetlen, amit meglátnunk adatott az úgy lehet másoknak százarcú létből” – és valóban, az írónő nem átallotta a világot úgy felmutatni, ahogy egy nő látja. Ebben a világban máshol vannak a súlypontok, más fontos és még a más is máshogy jelenik meg, mint a férfiak uralta közbeszédben vagy fél-konszenzusban.

Nem csoda, ha nem tudtak vele mit kezdeni. Ahhoz nézőpontot kellett volna – kellene – váltani, legalább időlegesen.

A Kezdetben volt a kertet, írói főművét harminc évig írta. 1962-ben jelent meg németül, majd 1967-ben magyarul. Az írónő – festőnő – ebből az alkalomból látogatott utoljára haza.

Az önéletrajzi elemekkel átszőtt elbeszélés a kiegyezés korában kezdődik, majd innen terebélyesedik ötgenerációs családregénnyé. Ahogy Kőbányai az idézett tanulmányában felhívja rá a figyelmet, Lesznait sorsa, különleges társadalmi pozíciója szinte predesztinálta arra, hogy megírja a fordulat regényét – a rálátást a korra pedig az időbeli és térbeli távolság, az amerikai emigráció biztosította.

„Arisztokratikus és zsidó gyökerei mindkét világra nyitottá tették” – írja Kőbányai.

Aligha akadt hát olyan személy a kor művésztársadalmában, aki hitelesebben tudta volna felmutatni a Korrobori időszakát – az újkori magyar történelem kulcsfontosságú időszakát –, azzal azonban, hogy költői, meseírói és képző-, valamint iparművészeti tevékenysége csupán a nagy mű, a regény előkészítése lett volna, nem értünk egyet. Még akkor sem, ha kétségtelen, hogy nehéz megtalálni az életműben a nyugvópontot, és a sokműfajúság miatt nehéz megrajzolni a pályaívet. Amit egyszerűen nem látunk át. Amíg a képző- és iparművészeti életműrész nincs maradéktalanul feldolgozva, addig pedig nem is láthatunk át.

Így egyszerűbb annyit mondani, hogy noha a szimbolista-érzékeny nyugatos női líra képviselőjeként Lesznai maradandót alkotott, az írói életmű – de nem az életmű egésze, hiszen nincs rálátásunk a képző- és iparművész Lesznaira – valóban a prózai nagy műben, a Kezdetben volt a kert című kulcsregényben érte el a fortissimót. A magyar irodalomtörténet-írásnak pedig minél hamarabb be kell emelnie a művet a kánonba.

Az ornamentika mint esszencia

Lesznai Anna, miközben kezdő költőként Ady és Babits barátja – előbbi köteteinek illusztrátora is – és nyugatos szerző volt, ipar- és képzőművészként a Nyolcak és Kassák köreiben forgott. Nehéz eldönteni, hogy inkább képzőművésznek vagy inkább költőnek indult: a visszaemlékezések szerint gyerekkora óta folyamatosan rajzolt. Mindenre, ami a keze ügyében volt: szalvétára, csomagolópapírra, és – nagy dohányos lévén – cigarettapapírra is.

Ahogy Török Petra a Formába kerekedett világ című tanulmánykötetében írja, a harmadik férj, Gergely Tibor által a hatvani múzeumba került hagyatékban több mint kétezer tétel van, ezek egy része szignálatlan grafikai munka. Lesznai belenőtt a kultúrába: apja az írókon kívül rendszeresen vendégül látta a festőket is Körtvélyesen, köztük olyan alkotókat, mint Rippl-Rónai József, aki tanította is.

Lesznai Annát azonban legalább annyira lenyűgözte a népművészet, mint a magas művészet. Már kisgyerekkorában igyekezett eltanulni a birtokon élő parasztasszonyoktól a különféle díszítéseket, motívumokat, hímzéseket Hogy milyen jól ismerte a szlovák és a magyar parasztság életét, arról a Kezdetben volt a kert leírásai is árulkodnak.

Sokáig az élt a köztudatban, hogy Lesz­nai először Párizsban, Lucian Simonnál tanult festeni, de Gergely Tibor egy közlése alapján valószínűnek tűnik, hogy már itthon is járt festőiskolába, mégpedig Ferenczy Károlyhoz.

Ahhoz, hogy érthetővé váljék, miért fordult képző- és iparművészként is az ornamentika, a népi szimbólumok és a paraszti élet felé, ismerni kell a kort, a millenniumtól, illetve a századfordulótól a húszas–harmincas évekig terjedő időszakot. Nemcsak ő, de a zenében Bartók, az építészek közül Lechner Ödön, a képzőművészek közül a gödöllői művésztelep alkotói is a népi művészetben és motívumokban keresték az ősforrást, amely ihletőül szolgálhat az újfajta művészetnek. 1898-ban megjelent Huszka József A magyar ornamentika című műve, az építészek pedig két iskolára szakadva igyekeztek a népi motívumkincset újrahasznosítani. Míg Lechnerék a sajátos, magyar szecesszió mesterei lettek – Lechner a keleti motívumokat is integrálta –, az őt követő Kozma Lajosék a népi építészet konstruk­cióit, lényegiségét igyekeztek olyan kiindulópontként kezelni, amelynek alapján megszülethet a modern magyar építészet. Hasonlóan járt el Bartók is, aki nem „átdolgozta”, hanem elemeire bontotta a népzenét, majd az elemeket felhasználta egy magasabb struktúrában.

Lesznai, akit mélyen megérintett a hindu világkép a korban divatos in­diai és egyéb keleti mesék révén – itt jegyezzük meg, hogy nagyon is érdemes volna vizsgálni a naplók és a művészeti írások azon passzusait, amelyekből úgy sejthető, hogy Lesznai gondolkodásmódjára erősen hatott a „keleti” kultúra univerzalista világszemlélete –, a népi ornamentikában egyfajta közös kultúrkincset sejtett. Alkotói világnézetének modellje, ahogy Török Petra megjegyzi, a csodafa volt. Eszerint első formájában minden létező dióhéjba préselve, potenciálisan létezik, de ahhoz, hogy megvalósuljon, anyaggá kell válnia, fel kell nőnie. Az alkotó gesztusa a formába hozás.

A formák legtökéletesebbje – mond­ja Lesznai, a korával összehangzó módon, visszanyúlva a legősibb hagyományrétegig, és egyben jóval előzve a huszonegyedik századot – a jel. A jelkép, amelynek legjobb őrzője évszázadokon át a népi kultúra volt. Vagy ahogy Balázs Béla mondja: „Hittük, hogy az egészen újat csak az egészen régiből lehet kipalántázni, hogy csak az ősmatéria bírja el a mi spiritualizmusunkat.”

Ezeket gyűjtötte és dolgozta újjá Körtvélyes környékén iparművészként. A hímzések terveit, amelyekben újraalkotta a népi motívumokat, környékbeli parasztasszonyoknak adta át kivarrni, ezzel mintegy hatvan embernek adva munkát, a kész tárgyak pedig annyira sikeresek voltak, hogy nemcsak Pesten, de Bécsben és Párizsban is talált vevőt.

Háziasszonynak jó volt

Iparművészeti munkákkal szerepelt 1911-ben a Nyolcak kiállításán is. A töb- biek úgy ítélték meg, hogy festményei – amelyek ma a bécsi műgyűjtők között elég népszerűek, legalábbis a tavaly Bécsben megrendezett, a Lesznait is tagjai között tudó Hagenbund művészkörről szóló kiállításnak ez volt az egyik tapasztalata – nem elég színvonalasak, és egyben felkérték arra is, hogy legyen a kiállítás „háziasszonya”.

Belemehetnénk annak taglalásába, hogy vajon milyen eséllyel indult bármilyen nő a kor Budapestjén alkotóként, ha az olyan progresszív társaságokban, mint a Nyolcak, sem telt másra, mint hogy egy univerzális alkotót háziasszonyi szereppel kínáljanak, mintha ez lenne a maximum, ami egy nőnek jár – itt jegyezzük meg, hogy Balázs Béla, jó barátja a következő módon ír róla: „voltak intellektuális képességei, de visszanyelte őt a vegetáció, a nőstény” –, de inkább arra hívjuk fel a figyelmet, hogy 1912-ben Berlinben hatalmas sikere volt az iparművészeti terveinek.

Lesznai nemcsak hímzések tervezőjeként működött, de könyvek tervezőjeként is: mint említettük, ő tervezte Ady Endre két kötetének címlapját is. A Magunk szerelme és a Ki látott engem? című könyvnek a borítója is az ő munkája, csakúgy, mint Balázs Béla 1912-es Misztériumok című kötetének borítója. A második Ady-borító más formában is megjelent munkái között: ennek motívumaiból lett a híres Ady-párna.

Lesznai, aki úgy vélte, hogy valódi műfaja a mese, ilyen típusú illusztráció­- kat is készített – A pólyásbaba napjai című sorozata mellett viszonylag ismert a nyolcvanas években újra megjelent A kis pillangó utazása Lesznán című mese, amelyet maga illusztrált.

A vizuális oktatás megreformálása volt a célja annak a tervének, amelyet a Tanácsköztársaság idején kezdett készíteni, és amelynek célja a rajztanítás megreformálása volt. Lesznai felkészültségét és pedagógiai érzékét mutatja, hogy bár Magyarországon nem valósulhattak meg tervei, az Egyesült Államokban később többéves elő-adássorozatot tartott a témában, hatalmas sikerrel.

1919 novemberében, akkor már Gergely Tiborral, harmadik férjével menekültek Bécsbe, ahol Lesznai – részben a talajvesztés miatt – az iparművészeti munkák mellett megkísérelte megtalálni képzőművészként is a saját nyelvét. Mindez nem akadályozza abban, hogy elkészítse József Attilával a Virágos szerelem című antológiát, amelynek grafikai tervével tíz év múlva, 1932-ben, a megjelenéskor elnyerte a Magyar Bibliophil Társaság elismerését: a kötetet abban az évben az öt legszebb magyar könyv közé választották. Bécsben – és nyaranta az akkor már Csehszlovákiához tartozó Körtvélyesen – Lesznai főleg életképeket készített. A bécsi kritika dicsérte a „bruegheli” műveket, amelyeken a paraszti élet mindennapjait rögzítette. Ő maga Chagallt tartotta példaké­pének. Míg Chagall képei a vityebszki gyermekkort lényegítik álomszerű művészetté, Lesznai képzőművészként is a nőiséget, a paraszti világ Madonnáit, a szlovák Lourdes-ba (Kulcs-Hosszúmezőre) igyekvő nőket mutatja meg a mindennapi élet olyan eseményei mellett mint egy körmenet vagy egy-egy szüret.

A nő az biztos csak műkedvelő

A saját korának mindez „női” volt, „műkedvelő”, kevés. Lesznai ráadásul küzdött az olajjal – inkább grafikus alkatnak tűnik, mint festőnek. Berény Róbert próbálta ugyan festővé nevelni, de kevés sikerrel. Magyarul: az iparművészeti, grafikusi, illusztrátori vénával megáldott Lesznai, aki témái­ban minduntalan a nőit kereste – hiszen mi mást tudott volna érvényesen felmutatni –, nem tudott megfelelni a kor követelményeinek, amelyben a magas művészet formáját, technikáját, módját és témáját a férfi képzőművészekre szabták. Nem is akart. Ahogy maga mondta: „Egész életemben nem akartam mást, mint nem férfiművészetet adni. Az asszony ne akarjon jobbat csinálni, hanem mást.”

Ez a más azonban a budapesti közönség és kritika ízlésével és saját korával nem mindenben tudott találkozni, akkor sem, ha csípős nyelvű kortársai nemegyszer szóvá tették, hogy Lesznait elkényezteti a kritika.

Hogy a mai közönség és kritika mit reagálna rá, azt a legjobb módon talán egy nagykiállítás útján lehetne megtudni, főleg ha egyszerre sikerülne felmutatni Lesznai, az iparművész és képzőművész és Lesznai, az író és költő világát. (Mint ahogy epekedve várjuk azt a tárlatot és tanulmánykötetet, amelyen és amelyben egyszerre kerül fókuszba Kondor Béla, a festő, a grafikus, a költő és a fotográfus.)

Mivel egy alkotóról van szó. Aki voltaképp érthetetlen önmaga külön minőségeit szétválasztva.

Lesznait – megkockáztatjuk, épp az értetlenség és az emigrációs élethelyzet miatt – hamar elérte az alkotói krízis képzőművészként. A harmincas években, visszatérve Pestre, noha nem hagyta abba a festést, kipróbálta magát oktatóként: Orbán Dezső Atelier iskolájában tanított iparművészeti tervezést. Innen hívták Amerikába, ahol a témában tartott előadássorozata, mint említettük, nagy sikert aratott, könyvben is megjelent. Festőiskolát is fenntartott az Egyesült Államokban, ahonnan a fasiszta veszély miatt már nem tért haza.

Az Argumentum Kiadónál 2010-ben megjelent naplóból úgy tűnik, Lesznai komoly felkészültséggel bírt nemcsak a forma- és térábrázolás, de a színtan terén is, emellett pedig Amerikában sem hagyott fel a művészi hímzéstervekkel és egyedi iparművészeti alkotások készítésével; a kinti szaklapok jegyezték az ilyen irányú tevékenységét.

Ha mérlegelni kellene Lesznai, az iparművész, a képzőművész és a művészeti szakíró életművét, illetve meghatározni, hogy mindez hol helyezhető el a magyar művészettörténetben, tehetetlenül állnánk.

Nemcsak hogy kellő mértékben feltáratlan az életmű ezen része, nemcsak hogy alapkutatások hiányoznak az írói, költői és egyéb művészi alkotások összehasonlítását illetően, de művészettörténet-írásunkban és irodalomtörténet-írásunkban sincs kihagyva a hely a hasonló, besorolhatatlan alkotóknak.

Aki pedig nem fér bele a kategó­riáinkba, annak hajlamosak vagyunk inkább nem találni helyet, mintsem hogy átalakítsuk a kategóriarendszert, amelyet az idő pedig már ala­posan felülírt.

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom