Az emberi gonoszság természetrajza

Florence Green (Emily Mortimer) háborús özvegyként költözik egy brit kisvárosba a negyvenes években. Egyetlen szenvedélye az olvasás, így a gyászév leteltével, mivel a városban nincs könyvesbolt, és egy alkalmas, öreg épületet is talál, úgy dönt, hogy nyit egyet.

A városka lakói vérmérsékletük szerint reagálnak, azt azonban sem Florence, sem más nem gondolta volna, hogy épp a kisváros befolyásos ladyjének terveit sikerült így keresztülhúzni, aki összművészeti központot álmodott meg az öreg épületbe. Nem mintha bármi köze is lenne az összművészethez vagy általában a művészethez – egysze­rűen unatkozik.

Kettejük közt úgy kezdődik el a harc, hogy Florence, akit Lady Violet Gamart – Patricia Clarkson láthatóan élvezi a gonosz szerepét – meghív a partijára, először nem is fogja fel, hogy harcban áll az épület használati jogáért: udvarias és semmitmondó mondatokból körvonalazódik a probléma. A brit jogrendben és a városlakókban megbízó Florence feje felett úgy gyűlnek a felhők, hogy észre sem veszi őket – Emily Mortimer néha már-már az idétlen gesztusokig is elmegy az egyszerre naiv és öntudatos nő szerepében –, nem fogja fel, hogy saját ügyvédje, saját bankjának képviselője, a város aranyifjúja, sőt még a hozzá hasonló sorsú asszonyok is mind-mind ellendrukkerei a vállalkozásának, egyszerűen azért, mert a világképükbe nem fér bele az önálló, sikeres boltot vezető nő, és főleg nem fér bele valaki, aki ellentmond a felsőbb társadalmi rétegből való ladynek.

Amikor az évek óta zárkózottan élő, embergyűlölő Edmund Brun­dish (Bill Nighy) a városka lakói közül nemhogy szóba áll Florence-szel a könyvesbolt okán, de össze is barátkozik vele, sőt meg is hívja a kastélyába, ahová addig senki sem tehette be a lábát, akkor már nemcsak ellenérzés, de az utálat és a nyílt irigység is megjelenik a városban. Brundish és Florence levelezése a könyvekről, a bonmot-k, Brun­dish sarkos kritikai megjegyzései – az egyik jelenetben például megköszöni Florence- nek a figyelmességet, hogy nem küldött neki az iszonyatos Brontë nővérek fércműveiből egyet sem – a formálódó társadalmi-emberi drámát elegánsan árnyalják, és viszik intellektuális irányba, míg a könyvesboltban délutánonként kisegítőként dolgozó kislány, Christine (Honor Kneafsey) nagyon kitalált, eredeti figurája, amelyben Puck és a gonosz manók valamennyi válfaja, a gyermeki kegyetlenség és egy koraérett kislány összes érzékenysége egyesül, valamiféle commedia dell’arte-ízt ad a filmnek. (Annál is inkább, mert Honor Kneafsey a szerepben lejátssza a vászonról felnőtt partnereit – nagy jövőt jósolunk neki a komikaszakmában.)

Amikor Florence Brundish tanácsára nagy tételben megrendeli Nabokov Lolitáját, elszabadul a pokol, és elkerülhetetlenné válik a tragédia.

A Könyvesbolt a tengerparton az emberi természet ocsmánysága és az irigység természete mellett azonban másról is szól: a könyv hatalmáról.

Nem túlzás azt állítani, hogy shakes­peare-i problémafelvetéseket és dickensi világokat idéz a film – hogy mindez korhű, az utolsó részletekig kitalált autentikus enteriőrökben és jelmezekben játszódik, hogy kifejezetten szépek a képei, pedig csak bónusz.

Könyvesbolt a tengerparton
(The Bookshop)
angol dráma, 113 perc, 2017, r.: Isabel Coixet
10/8