Az ember mértéke

A harmincöt és fél évből tizenöt–tizenhét jutott az életműre és a szerelemre – aztán úgy végezte, ahogy a többi, aki költeni tud, de ölni nem egy olyan korban, amikor az ember elaljasul: tarkólövés által, épp hetven éve, 1944. november 9-én.

Akkor egy pár hónapja már levetett mindent, ami név, hírnév vagy egyáltalán, bármilyen jel az emberen a földi létben. Maradt, ami levehetetlen: hogy ember, költő, magyar, zsidó és utóbbi okán járkáló halálraítélt. 1944 májusától októberig tartott, amíg a mérték emberévé és az ember mértékévé vált, miközben „az ország megvadult, s egy rémes végzeten vigyorgott vértől és mocsoktól részegen”.

Az elejétől tudta, mi lesz. Talán akkortól, amikor még félig gyerekként, épp árván maradva tudomást szerzett arról, hogy születésével megölte anyját és testvérét. Mintha ártatlanul elkövetett bűnért kellene vezekelnie, és ő lenne, aki karóval jött, nem is Attila. Feleselt is minden látszólagos világgal, ahogy írja, „beleverte a tollat” a hivatalnoki asztalba, s mivel menteni akarta „a költőt az élettől”, a neki szánt kereskedelmi pályát otthagyta. A szegedi bölcsészkaron Sík Sándor fogadta fiává, aki majd 1943-ban a Szent István-bazilikában meg is keresztelte. Alkalmi munkákból élt, hivatalosan is feleségül vette Gyarmati Fannit, még előtte, az 1930-as Pogány köszöntő után egy évre publikálta az Újmódi pásztorok énekét. Nem csoda, hogy a könyvet betiltották: az élet szentségét hirdette egy idióták és gyilkosok uralta korban.

Radnóti bűne az volt, mint az igazmondóké általában: nem tudott nem igazat mondani, és ráadásul még hallgatni sem tudott. Költő volt. A cenzor, akit sokféleképp neveztek már ebben az országban, és akinek, úgy tűnik, Horthy- és Kádár-kortól, diktatúrától és demokráciától függetlenül mindig van itt egy gazdateste, meg is állapította: „A (kötetben) a 35. oldalon közzétett Arckép és a 47. oldalon közzétett Pirul a naptól már az őszi bogyó című versek pedig alkalmasak arra, hogy az állam által elismert hitfelekezet vallásos tiszteletének tárgyát nyilvánosan meggyalázzák.” Még jó, hogy az a bizonyos rend és hit, amit a rend mellett óvni óhajtottak Radnótitól, valójában nem a Rendszerre bízatott, hanem mások mellett olyan nőkre, mint a gyerekmentő, Salkaházi Sára vagy – meglepő módon – Karády Katalin.

„Huszonkét éves vagyok. Így / nézhetett ki ősszel Krisztus is ennyi idősen” – írja a költő az egyik „gyalázkodó” versben.

Aztán már mindegy volt. Aki egyszer elkezdett igazat mondani, mást már nem tud. Jött a Lábadozó szélben, az Újhold, aztán a Járkálj csak, halálraítélt. Jött vele a klasszikus forma, mintha az elmebeteg korban már csak ennyi maradt volna lépcsőkorlátnak, amibe kapaszkodni lehet felfelé – hiszen ekkor már nem volt a költőnek kora. Meredek út volt. Amikor fölért, 1938-ban, már egymaga állt a pillanatban, a földi pokol ajtajának nyílásakor.

Jött még az Ikrek hava, mintha vers már nem jöhetne, aztán, halála után, az életmű fortissimója, a Tajtékos ég, egy noteszből, amelyet a zsebéből vettek ki, amikor kiásták a sírt, és amelyet addigra átjárt a sárlé és a korabeli jegyzőkönyv szerint az oszlásnak indult test leve. De megmaradt.

Azt már 1944 áprilisában leírta, hogy „szívemben nincs harag már, bosszú nem érdekel”. Nem sokkal azután, hogy megírta a Nem tudhatom című verset, amely azóta is itthon tart sokakat. Ha más nem tart már itthon, az igen – de ezt sem az ügyészek, sem a cenzorok, sem a hazaszeretet hangos apostolai nem értik. Talán mert ők semmit nem tudnak arról, hogy mi az: magyarnak lenni. Radnóti meg mindent tudott.

1940-től rendszeresen behívták munkaszolgálatra. Akkor, amikor a verset írta, amely azóta is oly sokunkat itthon tart, egy fordításon is dolgozott, Shakespeare Vízkeresztjén. Május 20-án vonult be Vácra, tíz nap múlva érkeztek Borba. A Lager Heidenau hatos barakkjában, a sarokban, az egyik felső priccsen kapott helyet. Minden könyvet elvettek tőle, csak a Bibliát tarthatta magánál. És a noteszt. Amibe egyenletes, félelem nélküli betűkkel beleírta a Levél a hitveshez mellett az Erőltetett menetet és Razglednicákat és az A’ la recherche-ben a magyar irodalom egyszerre leggyönyörűbb és legiszonyatosabb két verssorát: „hol van az éj, amikor még vígan szürkebarátot / ittak a fürge barátok a szépszemű karcsu pohárból?”
Azt a pillanatot, amikor „annak, ami volt, más távlatot ád a halál már”.

Nem sokat kellett várnia a más távlatra: 1944. november 9-én úgy végezte ő is, mint a többiek.
Gyilkosainak nincs neve. Neki van.

Nem sokkal azután, amikor előkerült az a sárlével és a bomló test nedveivel átitatott füzet, Ortutay Gyula, Radnóti talán legjobb barátja így írt: „Mire tanít ez a kis füzet? A haza szemérmes szeretetére.” Amikor már mindent elvettek azok, akik a költőknél mindig jobb magyarok – nyilasok, kommunisták, szocialisták, ilyen vagy olyan isták, a kívánt aláhúzandó –, akkor az anyanyelv még mindig megmarad. Az még mindig a költőnél van, nem náluk. És az anyanyelvben nála van az ország, amelyből épp menekülnie kell, mint Márainak vagy Faludynak, amelyben épp rejtőznie kell, mint Hamvasnak, vagy amelynek épp a földjébe lövik, mint Radnótit.

---

Megemlékezés a Millenárison
November 9-én, vasárnap Radnóti Miklós munkásságára és halálára emlékeznek a Honvédelmi Minisztérium szervezésében, a magyarországi holokauszt-emlékév programjainak részeként. A költő sírjánál, a Fiumei úti Nemzeti Sírkertben 10 órakor Rétvári Bence, az Emberi Erőforrások Minisztériumának parlamenti államtitkára tart beszédet. A Radnóti személyesen című emléknap a Millenárison lesz, ahol az archívumból mozgókép kiállítás is megtekinthető. Délelőtt 10 órakor pódiumbeszélgetés kezdődik, 13 óra 40 perctől a Bor és környéke című dokumentumfilmet vetítik, illetve ezzel egy időben Gyarmati Fanni hamarosan megjelenő naplójából olvas fel részleteket Törőcsik Franciska színművész. Délután 4 órától gálaműsor lesz a székesfehérvári Fortedanse társulattal, 6 órától Mókus és a Fabula Rasa, majd Szabó Balázs Bandája koncertezik. A Balassi Intézet szervezésében szombattól hétfőig Budapest és Pécs több helyszínén levetítik az Erőltetett menet című magyar–amerikai filmet.