Az ember lánya a mai Londonban

Nemcsak túlélni lehetett tanulni élesben, ott, a külvárosokban és lakótelepeken, ahol akkoriban tanácstalanul álltak a munkaerő sorozatvetői, a nagy panelek és bennük a feleslegessé vált állampolgárok, de meg lehetett tanulni azt is, hogy milyen a vadkapitalizmus lélektana és természete. Amelyben azért, ami van, nincsen felelős. Hanem olyasféle szlogenek vannak, hogy „ez a realitás”, „ez a helyzet”. „Valakik” bezárták a gyárat. „Valakik” kirúgtak másokat. „Valakik” valahogy döntöttek a munkanélküli-hivatalban. Valakik jöttek az Elműtől és kikapcsoltak. Valaki írt egy levelet az adóhatóságtól, hogy valamiért, ami teljesen érthetetlen volt, megbünteti az állampolgárt.

És nem volt kihez segítségért menni. Mert senki semmiért nem volt felelős. Aki privatizált, aki kirúgott, aki a segélyről döntött, aki a büntetésről: mind a munkáját végezte. Örült, hogy neki van.

Az, aki erre eszmélt, a zsebében mondjuk Martin Andersen Nexo Ditte, az ember lánya című művével, amely ugyanerről szól, csak épp az 1900-as évek elejének Dániájában játszódik, az úgy nézi végig az Én, Daniel Blake című, tavaly Cannes-ban Aranypálmával jutalmazott Ken Loach-filmet, mint amelynek minden kockáját ismeri.

Napjaink Londonjában Daniel (Dave Johns) szívrohamot kap. Lábadozása alatt orvosa megtiltja neki a munkavégzést, ami miatt elveszti munkahelyét. Bejelentkezik a munkanélküli-központba, ahol viszont elutasítják a segély iránti kérelmét, mondván, hogy munkaképes. Az erről szóló döntést természetesen egy külsős, az állam által direkt a döntéshozatalra felkért cég képviselője hozza meg, akihez személyesen nem lehet eljutni, s kommunikálni sem lehet vele sem levélben, sem telefonon. A telefon végén ügyintézők ülnek, akik nem tudnak semmit sem, de egy óra, mire a géphang és a várakoztató zene után el lehet jutni oda, hogy annyit mondjanak, hogy nem tudnak semmit sem. A szívbeteg férfi újra és újra nekifut a hivatal labirintusának. Újra és újra elutasítják a különféle fórumokon, kötelezik rá, hogy az interneten nyújtsa be kérvényeit, hiába mondja, hogy nem tudja kezelni a gépet, mert munkás. Abban senki nem segít neki – helyette elküldik önéletrajzíró tanfolyamra.

Katie (Hayley Squires) két gyerekével költözik a London-külvárosi szükséglakásba az anyaotthonból. Pár percet késik a munkanélküli-hivatalból, mert nem ismeri a városnak ezt a részét, és rossz buszra szállnak. „Együttműködés hiányában” ezért megbüntetik a segély felfüggesztésével. Nincs, akinek el lehet mondani, hogy miért késett el a megbeszélésről.

Daniel őt védve kezd ordítani a hivatal várakozóhelyiségében, miután végignézi a jelenetet. Mindkettőjüket a biztonsági őrök vezetik ki.

Az összes résztvevő tudja, hogy igazságtalanság történik. A hivatalnokok éppúgy, mint a biztonsági őrök, a várakozók éppúgy, mint az érintettek. Mégsem áll senki melléjük. Mert a szabály – amelyet nem tudni, ki írt, hiszen nincsen arca, ez a különbség a diktatúra és eközött, hogy itt még csak nincs is arca a Nagy Testvérnek – és a szabálykövetés kötelessége felülírja az emberséget. Mint ahogy felülírja a félelem is: aki a Rendszer ellen lázad, az kikerül a rendszerből, amely védelmet nyújt, amíg munkát ad. Munkát viszont csak akkor ad, ha a szabályokat követi az állampolgár, és a szabályok közt szerepel, hogy a rendszerrel szemben senkinek nem lehet igaza. Sokatmondó az a jelenet, amelyben az egyik ügyintézőt, akinek a szíve megesik a nyugdíj előtt álló férfin, és soron kívül igyekszik segíteni neki, behívatja a főnöke, és megfenyegeti.

A nyomorban azok, akik a rendszer alkatrészei, legfeljebb titokban, szabálytalan módon próbálnak egymásnak segíteni: amikor Katie, akinek nincs pénze ételre sem, intimbetétet és dezodort lop, a biztonsági őrök főnöke elengedi és kifizeti a kárt – más pedig prostituáltmunkát ajánl a nőnek, aki napokig nem eszik, hogy a gyerekeinek jusson, miközben hiába szórja tele a postaládákat cédulákkal, hogy takarítást vállal. Egy ételosztáson összeomlik: kézzel tömi magába az egyik konzervet az ájulás előtti pillanatban. Aztán elmegy prostituáltnak. Nincs más lehetősége. Másnak még ennyi sincs a külvárosokban. Főleg, ha egyedülálló anya. Nemcsak a két főszereplő nyújt kiemelkedő színészi teljesítményt, de a gyerekszínészek is: a kislányt játszó Briana Shann szívszaggató alakítása talán a legemlékezetesebb a filmben. Van, akinek tízévesen fel kell nőnie – és Briana Shann a szemünk előtt nő fel másfél óra alatt. Emlékszünk erre is 1990-ből.

Elgondolkoztató az a kontraszt is, amely az egyes szereplők hivatalos és magánemberi viselkedése közt van.

A nyomorultak, ahol tudnak, igyekeznek egymásnak segíteni, ahogy Daniel Katie-nek. Létezik a külvárosi szolidaritás a fekete és a fehér szomszéd közt, a melós és a melós közt, sőt akár ismeretlenek közt is. Csak épp nem elég a túléléshez.

Daniel Blake belehal a hivatallal folytatott küzdelmébe. Esélye sem volt. Az állampolgár a hivatallal szemben ebben a rendszerben semmi más, mint fogyóeszköz.

A londoni külváros, a gyárnegyed, a sorházak, a potyogó csempés fürdőszobák, az örökké borult ég és a hivatalba műanyag poharakkal együtt beállított vízautomata – az ügyfelek kényelméért! – tökéletes kulissza mindehhez. A londoni belváros más, mint a pesti. Csak a külváros. Az ugyanolyan.

Én, Daniel Blake
feliratos, angol–francia filmdráma
Rendező: Ken Loach
•••••••••10