Az asztrológus, Az indológus indián meg a jógamester

Lefordította a hinduizmus világlátását meghatározó Szanátana Dharma, az örök törvény összefoglalásának kísérletét, alapfogalmakat adva a hazai Dharma-irodalomnak, és a védikus Mahábhárata egy részét is (Fotó: Horváth Péter Gyula)

Baktay Ervin életműve zavarba ejtően sokrétű. Annyira az, hogy mostanáig nem boldogultunk vele – noha indológusként vagy a Kőrösi Csoma Sándorról szóló kötet szerzőjeként többé-kevésbé ismert a neve, az első magyar jógakönyv fordítójaként és mindenre kész homo ludensként kevésbé. A Hopp Ferenc Ázsiai Múzeumban rendezett Baktay-emléktárlat és a hozzá készült, Kelényi Béla tibetológus által szerkesztett Az indológus indián című kötet az első nagyobb kísérlet egy polihisztor életművének rekonstrukciójára.

Ahogy a katalógusban olvasható, Baktay életművének kutatása már korábban elkezdődött, új lendületet azonban csak özvegye 2011-es halála után vett, amikor óriási hagyatékrész került elő.

Baktay Ervin sokgyerekes polgári családban Gottesmann Ervin néven 1890-ben született, Dunaharasztin. A korban igen divatos teozófiát korán megismerte – a különféle „keleti” szellemi irányzatok összeolvasztásának igényével fellépő áramlat igen divatos volt az előző századfordulón, Vajda Jánosra, Balázs Bélára éppúgy hatott, mint a gödöllői művésztelep alkotóira, de Weöres Sándor gyermekkorának is meghatározó élménye volt a teozófia iránt érdeklődő édesanyja révén –, így amikor festőtanoncként a Képzőművészeti Főiskoláról, ahol Ferenczy Károly tanítványa volt, Münchenbe került az addigra már inkább a buddhizmus világában élő Hollósy Simonhoz, azonnal otthonra talált.

A kiállítás első terme Baktayt, a festőművészt idézi – nemcsak saját, ügyes, ám különösebb egyediséget nem mutató képeit állították ki, de barátaiét is.

Annak ellenére, hogy mai szemmel nézve Baktay nem tűnt kiemelkedő tehetségnek, sokan vélték úgy, hogy egyértelműen ő lesz Hollósy mester utóda – erről árulkodik egy, a barátja által készített karikatúra is, amelyben Hollósy úgy korrigál, hogy a zsebéből kilóg kedvenc tanítványa, Baktay. A későbbi indológus széles körű érdeklődését mutatja, hogy a Hollósy-iskolában a mester orosz tanítványaitól mellékesen megtanult oroszul – egyik rajzát, amely a katalógusban is látható, orosz felirattal látta el –, és miközben baráti társaságával symposionokat – a görög szellemet idéző összejöveteleket – rendezett, egyre inkább kelet felé fordult. A közeg, amelyben élt, ezt minden bizonnyal erősítette benne: nemcsak a teozófiából addigra kiábrándult és a tiszta forrás felé forduló Hollósy, de minden bizonnyal Hollósy testvére, József is hatott rá, aki először fordított magyarra buddhista szövegeket, és akit a magyarországi buddhizmus megalapítójának tekintenek.

A keletnek forduló

Aztán 1919-ben, az összeomlás közepén szakított a festészeti tervekkel. Feljegyzéseiben elég egyszerűen intézi el a kérdést: „Román bevonulás. (…) Festészet vége. Cikkek, simán át az írásra. India.”

India pedig kéznél volt: nővére, Mária Antónia egy szikh nemeshez, Umrao Singh Sher-Gilhez ment feleségül. Az indiai filozófus-fényképész és Baktay nővérének házasságából két gyerek született: Amrita és Indira, Amrita Sher-Gil később a modern indiai festészet egyik úttörője lett. A család a háború alatt Budapesten ragadt, annak végeztével pedig azért nem tudott visszatérni Indiába, mert Umrao Singh Sher-Gilt felségsértési perbe fogták, birtokait elkobozták. Noha száműzetésnek élte meg a Magyarországon töltött éveket, míg itt volt, jógát oktatott, és igyekezett bevezetni az érdeklődőket az indiai filozófiába.

Köztük sógorát, Baktay Ervint is, akit szanszkritül tanított. Ő adta oda neki Francis-William Bain meséit is – Baktay pedig elkezdte lefordítani az angol születésű, ám indiaivá lett szerző történeteit, amelyek hatalmas sikert arattak. (Bain hatása nagy volt ekkoriban – mások mellett Balázs Béla is felhasználta egy elbeszélését.)

Az első világháború utáni időszakban járunk, akkor, amikor a hosszú 19. század véget ért. Hatalmas szellemi-lelki űrt hozott a válság és az átrendeződő világ, s míg az európai gondolkodók tömegesen fordultak kelet felé, Indiában Tagore nyugat felé kísérelt meg valamiféle nyitást. Egy pillanatra úgy tűnt, hogy – ahogy a katalógusban is idézi Bethlenfaly Géza – a globális szembesülés és megértés korába lépünk át. Noha máig erős azok tábora, akik szerint a mi kultúránktól idegen eszmerendszerben európai­ként nem lehet otthon lenni, érdemes megfontolni Jung mondatait, aki úgy vélte: nem saját azonosságunkat kell lerombolni, hanem annak megőrzésével felépíteni a másikat.

Jól tolmácsolni – tehetnénk hozzá – csak az tud, aki mindkét nyelvet magas szinten beszéli. Baktay közéjük tartozott. Első indiai útján 1926-tól 1929-ig járta az országot. A kiállítás második terme megkísérli bemutatni a nagy utazást. Baktay nemcsak Tagorét látogatta meg – akiben csalódott –, de Gandhit is, utóbbi találkozás nagy hatással volt rá – érdekes, hogy az ugyanebben az időben itt tartózkodó Balázs Ferenc unitárius lelkész épp ennek ellenkezőjét élte meg: míg Tagorénak a különféle kultúrák közvetítésére létrejött egyetemét dicsérte, Gandhihoz nem jutott közel. Baktay, noha még évekig levelezett Tagoréval, Gandhiban fedezte fel második mesterét – többször említi, hogy az indiai bölcs hasonló szerepet töltött be életében, mint Hollósy.

Kapcsolatuk nem akkor kezdődött, amikor Baktay meglátogatta, hanem hamarabb. 1924-ben kezdte el fordítani Gandhi Az erkölcsiség vallása című művét, amelynek kapcsán levelet is írt neki, érintve Magyarország Trianonban bekövetkezett szétszakítását. A levelet Gandhi közöltette az indiai szabadságmozgalom lapjában, a Young Indiában, válaszában pedig megerősítette, hogy az erőszaknélküliség mint módszer a világ bármely részén célravezető.

A megismerő

Szívesen láttunk volna a kiállításon többet Baktay indiai fényképeiből, amelyek nemcsak tárgyuk miatt lenyűgözők – fotózta Gandhit, ásramját, az ottani életet, de más indiai helyszíneket is –, de kivitelezésük miatt is: szemmel látható a fotókon, hogy az eredetileg képzőművész Baktay fényképészként is megállta a helyét.

Baktay sokszor lépett át határokat Indiában, ami a briteknek nem sikerült – ahogy mondta, ha valaki az angol magatartás szabályai között marad, akkor sohasem fogja megismerni India valódi arcát. Ő – és ebben nyilván sógora is segítette – megismerte: útja során nemegyszer volt vendégük maharadzsáknak, akikről portrékat festett, miközben gyalog vagy lóháton utazva a köznapi emberekkel is jó viszonyba került, gyakorta szállt meg például fehérek által nem látogatott szállásokon, s ebben nyilván segítségére volt hindi nyelvtudása.

Beutazta az országot, és miközben tanult jógamestertől, eljutott Kőrösi Csoma Sándor egykori lakhelyére – ahol emléktáblát is állíttatott –, továbbtanult hindi nyelven és szanszkritül, megpróbálta portréfestésből eltartani magát, illetve abból, hogy a Pesti Hírlapnak, Keleti levelek címmel, sorozatot írt útjáról. Sógora, Umrao Singh Sher-Gil egyik fényképén épp azt örökítette meg, amikor Baktay az újságnak szánt riportot írja.

Az utazó a három év alatt elkapta a maláriát és a vérhast, valamint egyéb titokzatos betegségeket is. Ezek időnként ledöntötték a lábáról, de amint jobban lett, folytatta útját. Állítólag egy 1928-as vonatúton jutott eszébe, hogy lefordítja a hinduizmus világlátását meghatározó Szanátana Dharma, az örök törvény összefoglalásának kísérletét, amit később meg is tett, alapfogalmakat adva a hazai Dharma-irodalomnak. Fordításához a benáreszi egyetem angol nyelvű kiadványát használta, amely puritán, „ortodox” munkának számít.

A kiállításon szerepel az az 1928-as fénykép, amelyen Baktay a Tádzs Mahalt szemléli és levele is, amelyben azt írja, hogy láttán „tizenötször elájult”. A jelenetet Huzella Pál barátja remek karikatúrán örökítette meg. A hazatérő tudós fordítások és alapművek sorát írta meg a két világháború között. A tárlaton látható dolgozószobája, amelynek falán egy maga által készített Bhagavad Gíta-idézet állt, amely magyar fordításban így hangzik: „Még a bűnös ember is, ha önátadó szeretettel /Nékem hódol, senki másnak, már igaznak, jónak számít, /mert jó szándékkal eltelve helyes útra készül térni, / előbb-utóbb igazzá lesz, s eléri az örök Békét;/bízhatsz ebben: az Én hívem semmiképpen el nem veszhet”. (Bhagavad Gítá, 9. ének, 30–31. vers, Baktay Ervin fordítása.)

A fordító

1936-os Szanátana Dharma-for­dí­tá­sáról már szó esett, s ebben az időszakban jelent meg A diadalmas jóga is: az 1942-es kiadású kötet máig szinte hozzáférhetetlen az antikváriu­mokban – Patanydzsali 4-5. századi jógaszútrájának magyarázatokkal ellátott változata az egyik legfontosabb szanszkrit vallásfilozófiai szöveg interpretációja. (A szútra rövid, általában aforizmaszerű megfogalmazás a hinduista vallási irodalomban, sűrített tartalommal, amelyet minden alkalommal követ a magyarázat, a bhásja.)

Baktay ezenkívül lefordította a Káma-szútrát is – és noha fordítása nem került kereskedelmi forgalomba, hanem mindössze ötszáz példányban jelent meg, neki köszönhetően mégis a magyar volt a negyedik európai nyelv, amelyen hozzáférhető lett a szöveg, amelynek eredetiben egyébként jó ismerője volt Baktay indiai sógora. Negyedik nagyszabású vállalkozása a Bhagavad Gítá magyarítása volt. A Mahábhárata eposz részeként ismertté vált „Isten éneke” a védikus irodalom alapműve. Baktay fordítása nem jelenhetett meg életében, 2008-ban jött ki a Filosz kiadónál.

A tárlat bemutatja Baktay asztrológiai munkásságát – erről írt műve, a Csillagfejtés könyve évtizedekig volt asztrológiai alapmű – és tevékenységét a Hopp Ferenc Ázsiai Múzeum élén, valamint megkísérli rekonstruálni a tudós művészettörténészi munkásságát is – Baktay az elsők között kezdett foglalkozni a nepáli művészettel, amely a huszadik század elején elzártsága miatt viszonylag ismeretlen volt a világban. A kiállításon láthatók a Magyar Földrajzi Társaság gondozásában kiadott India-könyvei is.

A rendezők nagy teret szenteltek a homo ludens bemutatásának, hiszen a tudósnak, miközben úgy háromembernyi életművet hozott létre, bőven maradt ideje játszani. 1931-ben szervezte meg az első indián tábort Zebegényben, ám a Heverő Bölény vezette törzs a civilizált hordák miatt hamar Kismarosra kényszerült. A tárlaton látható Baktay indián ruhája, fegyverei és egy sátor. Hogy indiánként autentikus legyen a Dunakanyarban, abban minden bizonnyal segítette Raoul bátyja, aki 1905-ben emigrált az Egyesült Államokba, és szívesen küldte legkisebb testvérének, Ervinnek a fekete lábú indiánokról szóló angol szakkönyveket és tárgyakat.

Szabadidejében Baktay fordított: neki köszönhetjük Hosszú Lándzsa főnök visszaemlékezéseit és Szürke Bagoly könyveit is. Az Amerikai In­dián Szövetség 1937-ben hivatalosan is felvette tagjai közé Baktay törzsét, az oklevél megtekinthető a tárlaton. Külön termet szenteltek azoknak a vadnyugati játékoknak, amelyeket Baktay és társasága Dunaharasztin szervezett. Az úgynevezett Wild West Zree Meetingek ötlete akkor fogant meg az akkor még kamaszkorú tudós fejében, amikor 1906-ban Budapesten vendégszerepelt Buffalo Bill és csapata. Baktay az évek alatt az energiával nem spórolva szervezte meg egyre bonyolultabb vadnyugati játékait, nemcsak korhű jelmezekben imitálták a vadnyugatot, de plakátokat nyomtattak, meghívókat küldtek szét – a buliban pedig a legtöbbször benne volt ír származású sógora, O’Egan Victor is.

A tárlat igyekszik bemutatni Baktay második indiai útját is, amelyet az ötvenes években tett, az pedig aligha a szervezők hibája, ha Baktay Ervinnek a magyarországi buddhista közösség létrehozásában végzett munkáját már nem nagyon tudták megjeleníteni – az egész múzeum összes tere kevés lenne bemutatni részletesen az életművet.

Éppen ezért bízunk benne, hogy a mostani tárlat a hosszú Baktay-kutatás egyik első lépcsőfoka, a remek katalógus – és Baktay önéletírása – pedig csak az első kötetek egy Baktay Ervin-életműsorozatban.

Sokféle kánon lehetséges, a magunk részéről egyiket sem erőltetnénk, de ha a huszadik századi magyar szellemtörténet három legmeghatározóbb alakját kellene megneveznünk, a magunk részéről Hamvas Bélára, Baktay Ervinre és Weöres Sándorra voksolnánk.

Egy család két eltérő kultúra metszetében: a Sher-Gil-kapcsolat

OZ

A Baktay és a Sher-Gil család három jelentős személyiséget is adott Magyarországnak és Indiának: míg Baktay Ervin a magyar India-kutatás legjelentősebb alakja, nővére, Mária Antónia férje, Umrao Singh Sher-Gil az indiai filozófia mestere, a modern indiai fotóművészet egyik megteremtője. Umrao lánya, Baktay unokahúga, Amrita Sher-Gil pedig a progresszív indiai festészet egyik legjelentősebb alakja.

Umrao Singh Sher-Gil festőként indult, ám később inkább fényképezett. Hagyatékában több mint ezerötszáz fotó maradt fent, ezekből 236 a Hopp Ferenc Ázsiai Múzeum gyűjteményét gazdagítja. A felvételek nagy részén mindennapjaikat örökítette meg a családfő.

Alaposan dokumentálta budapesti, dunaharaszti, párizsi és indiai, simlai életüket is – Budapesten egyébként a Szilágyi Dezső téren és a Ráth György utcában lakott a család, az első világháború kitörése miatt ragadtak a magyar fővárosban. Később azért nem térhettek vissza Simlába, mert a családfőt felségsértési perbe fogták és birtokait elkobozták. Gyermekeik, az 1912-ben született Amrita és az 1914-ben született Indira így Magyarországon kezdték az életüket, ráadásul nehéz körülmények között, mivel Indiából egy idő után semmilyen jövedelemhez nem jutottak, így a dunaharaszti nyaralóban húzták meg magukat. Csak 1921-ben térhettek haza általános amnesztiával.

Umrao Singh Sher-Gil a Magyarországon töltött évek alatt a legtöbb magyar orientalistával kapcsolatban állt, levelezett mások mellett Germanus Gyulával és Kégl Sándorral, de folytatta filozófusi munkáját is, sógorát, Baktay Ervint pedig szanszkrit nyelvre és a jóga tudományára is oktatta, míg ő állítólag rajzolni tanította Amritát – fennmaradt az a könyv, amelyet 1920 karácsonyán ajándékozott unokahúgának a következő felirattal: „Shergil Amrita írásai és rajzai”, a könyvet a kislány pedig tele is írta és rajzolta.
Az Indiába való visszaköltözés után a félig szikh, félig magyar család két kultúrában élt tovább, a gyerekek euró­pai nevelést kaptak, és megtartották a keresztény ünnepeket, több fényképen látható, ahogy a karácsonyt, illetve a húsvétot ünneplik.

Aztán 1929-ben visszatértek Európába, mégpedig Párizsba, ahol Amrita festészetet, Indira pedig zenét tanult, míg apjuk a Sorbonne hallgatója és egyben vendégtanára is volt.

Amrita, noha két kultúra kölcsönhatásában nőtt fel, festőként inkább az indiai hagyományt érezte magához közel, így nem volt meglepő, hogy miután Magyarországon házasságot kötött saját unokatestvérével, Egan Viktorral, Indiába költöztek – magyarországi éveire azért jó néhány vászna emlékeztet, a fiatal festőnő és Baktay Ervin jó kapcsolatáról pedig sokat elárul, hogy Amrita rendre részt vett a nagybátyja által szervezett összes indiánjátékban és vadnyugati megmozdulásban.

Amrita, aki 1933-ban elnyerte a párizsi szalon Aranyérmét, valójában indiai évei alatt talált magára festőként: a nyugati technikákat az indiai szellemiséggel ötvözve teremtette meg a saját stílusát. 1941 szeptemberében férjével Lahoréba költözött, ahol 1941. december 5-én váratlanul meghalt. Másnap a hagyományos indiai rítus szerint testét elégették és a Ravi folyóba szórták.

Kőrösi Csoma Sándor útjának nyomdokain

Az 1784-ben székely családban született utazó tudós, Kőrösi Csoma Sándor, aki tizenhárom nyelven írt és olvasott, 1819-ben indult el keletre, hogy – saját szavaival – világot vessen „bizonyos, még homályban lévő adatokra nemzete történetében”. Kalandos úton, nevet cserélve, immár Szkander bégként 1822-ben ért In­diába. Ladakh és Leh érintésével került Kasmír határára. Találkozott William Moorcroft angol kormánymegbízottal, akinek kérésére elkezdte a tibeti forrásokat tanulmányozni. Zanglában Szangye Püncog és Kunga Csöleg láma tanította, segítségükkel állította össze a harmincezer szóból álló tibeti szójegyzéket. Később a phuktáli kolostorban élt és dolgozott, majd Kanamban elkészítette szótára végső változatát és tibeti nyelvtanát, egy buddhista terminológiai szótárt. Később, 1831-től Kalkuttában az Asiatic Society könyvtárában dolgozott és előkészítette tibeti–angol szótára és nyelvtana nyomtatását, amelyek 1834. január 5-én jelentek meg ötszáz-ötszáz példányban, ezekből a tudós ötven-ötven példányt hazaküldött. 1842 februárjában megkísérelte a Lhászába való eljutást, de maláriában hamarosan meghalt. Dardzsilingben temették el. Baktay Ervin Kőrösi nyomán indult el 1928-ban, hogy megtalálja az utazó nyomát. Lóháton próbálta megközelíteni a kolostorokat, de csak nehezen jutott előre, és a malária is kínozta. Lehben már találkozott olyanokkal, akik még emlékeztek Kőrösire, Zanglában pedig sikerült beszélnie egy emberrel, akinek nagyapja ismerte a „rúmi bölcset”. A zanglai kolostorban megmutatták Baktaynak Kőrösi egykori celláját, amelyet lerajzolt, és emléktáblát is elhelyeztetett előtte. Baktay nemcsak könyvet írt elődje életéről – ez máig a Kőrösi-irodalom alapműve –, de hangjátékot is 1939-ben.