Az a negyvennégyes év egy kislány szemével

Egyszer csak árnyék vetődött rá, és egy német tiszt fölé állva megkérdezte, kér-e fagylaltot. Majd kézen fogva a gyereket, bevitte magával, megvette neki, amit kért, és továbbment. „Ez volt az egyetlen német katona, akivel személyesen találkoztam. Belőle vonjam le a következtetést a náci német hadsereg és a zsidók viszonyáról?” – teszi fel a kérdést Marianna D. Birnbaum Emlékalbum 1944-ből című könyvében (Corvina, 2015).

Az Amerikában élő, magyar származású irodalom- és kultúrtörténész, a Kaliforniai Egyetem kutató professzora, aki Budapesten született, 1944-ben tízéves volt. Most megjelent könyvében mozaikszerűen eleveníti fel családja és szűkebb környezete sorsát és útjukat 1944-ig. A kötetben fényképek is helyet kaptak. A „családi album” jellegű formátum, miközben zavarba ejtő, személyessé teszi az összes történetet.

A felnőtt ember úgy meséli el egy gyerek szerteszórt emlékeit, mintha valóban mellette ülve lapoznánk azt az albumot. Nem „a magyar zsidóságról” mint absztrakt fogalomról beszél, hanem nagyapák, nagyanyák, anyák, barátok és barátnők sorsáról. Őket kísérjük végig, kit Auschwitzig, kit a Duna-partig, kit a búvóhelyig.

Birnbaum nem a „történelemről” értekezik. Hanem azt meséli el, mi történt. Az életet meséli, minden valószínűtlenségével, váratlan csavarjával együtt, amitől a könyv olyanná válik, mintha filmen látnánk a vészkorszakot, amely az iszonyat mellett szürreális fordulatokkal, váratlan helyzetekkel, isteninek látszó közbeavatkozásokkal van teli.

Nemcsak a zsidó kislánynak fagylaltot vásároló német tiszt viselkedése megmagyarázhatatlan, de az ebédlőasztalon a védett ház lakóinak részegen Petőfit szavaló kisnyilasé és a nagynyilasé is, aki a szerző édesanyját egyszerűen kiemeli a halálmenetből, mert a szerző édesapja egyszer nagyobb összeget kölcsönzött neki.

Az utolsó pillanatban a gyerekeket elbújtató keresztény ismerősök, katonák, a német tisztek mellett a Gellértben lakosztályt bérlő zsidó úrinő, magukat „nyírbátori” menekülteknek kiadó üldözöttek és semmit sem látó, halló és tudó budapestiek, befalazott búvóhelyek és a megmenekülés lehetetlensége úgy kavarog ezeken a lapokon, ahogy csak az látta és láttathatja, aki megélte.

Birnbaum könyvének legnagyobb erénye az, ahogy szenvtelenül, szikáran, a tényeket közölve írja le, hogy mi történt velünk, zsidókkal, magyarokkal és az országgal 1944-ben.

A mélyebb olvasat azonban ennél többet ad: az egyéni sorsokból, családtörténetekből mindenhol kibontakozik a „minden egész eltörött” állapot előtti fél század is. Az 1867-től a húszas éveken át az 1944-ig tartó időszak, amelyben felsejlettek egy másik Magyarország körvonalai. Annak a Magyarországnak a víziója ott pusztult a haláltáborokban. A seb soha nem hegedt be. Birnbaum megmutatja, hogy miért. A lassan minden lehetséges filmes díjat megnyerő film, a Saul fia főszereplője, Röhrig Géza, aki tavaly többször beszélgetett magyar középiskolásokkal a holokausztról, nemrég azt mondta egy interjúban, fontosnak tartja, hogy a történelmet és az emlékezést kivigyük a hivatalos terekből, és személyessé tegyük. Erre, tehetjük hozzá, azért van szükség, mert a „zsidóságot” és „az áldozatokat” nehéz elgyászolni és eltemetni. De a családtagokat, a szomszédot, a sógort, nagyapáinkat, nagyapáink barátait, saját magunkat el lehet. Meg kellene érteni, hogy nincs „mi” és „ők”, csak „mi” van. Amíg ez meg nem történik, addig pedig nincs új Magyarország. Ezért fontos Birnbaum könyve.