Az a bizonyos belső napfény, aminek nem kell eljönnie

A francia cím magyarul ugyanis szó szerinti fordításban annyit tenne: Egy szép belső napfény. És ennyi volna a film mondanivalója.

Amelynek főszerepében, Isabelle szerepében Juliette Binoche látható, aki egy elvált francia festőművésznőt játszik, elég nonchalance módon, azaz gyakorlatilag nem játszik. Van, benne él a szerepben, éli a szerepet, gesztusai a sajátjai, vagy ha nem, hát olyan természetesek, hogy nem hisszük el, hogy nem a sajátjai.

Az élete nagyjából – és látszólag – rendben van: művészként sikeres, van egzisztenciája, nem éhezik, van műterme, van egy lánya – aki viszont egyetlen vágóképben bukkan csak fel a filmben, mintha azt akarná mondani a rendező, hogy most nem ez a lényeg, nem az anya-gyerek kapcsolatra fókuszálunk –, csak épp férfi nincs mellette. Éppen ezért kétségbeesetten próbálja megtalálni ha nem is az igazit, de azt, akivel ő igazi tud lenni. Hol a volt férjével találja magát olyan helyzetben, mintha még újrakezdhetnék – de nem kezdhetik, ugyanis ha valami egyszer így szétment, azt nem lehet összeragasztani, csak hazugsággal –, hol egy nős és durva ember szeretőjeként szenved, mintha magára mérte volna az állati lénnyel való közösséget mint büntetést, maga sem tudja, miért, hol egy csupa ideg színészt próbál felnevelni, természetesen sikertelenül. A következő pillanatban már egy véletlenül hozzátoppanó egyszerű munkásember karjaiban van, a boldogságát viszont pillanatok alatt rombolják le mások, akik meggyőzik, hogy csak a saját társadalmi osztályából választhat partnert, mert ez a szabály. A törvény.

A kételkedés pedig úgy fúrja be magát egyetlen pillanat alatt a lelkébe, hogy immár torzan lát, és tolmácsa lesz a kétkedőknek, hogy tönkretegye saját maga, amiben pedig akár boldog is lehetne.

Amikorra viszont megtalálja az „igazit”, addigra már nem mer hinni a saját belső hangjának. Annak a bizonyos belső fénynek, amely pedig ott van és csalhatatlanul működik. Egy kókler „jósnál” keresi az élet értelmét, az igazolást, a feloldozást, a magyarázatot mindarra, amit maga is nagyon jól tudna, ha befogná a fülét és becsukná a szemét, és soha többé nem hallgatna senkire, csak sajátmagára.

A rendezőnek van annyi humora, hogy az amúgy idegté­pően eseménytelen, lassú és látszólag szétesett filmben elrejtse ezt a legfontosabb mondatot az ál-jós szavai közt. Aki lehet, hogy mégis hiteles ember, csak épp Isabelle-re bízza, hogy kihámozza-e a lényeget a zajból. Van egy olyan érzésünk, hogy igen. Itt ér véget a film. Amely filmként nehezen élvezhető, mégis katartikus lehet – ha megértjük.

Jöjj el napfény!/Un beau soleil intérieur
magyarul beszélő, francia romantikus vígjáték, 94 perc, 2017
Rendező: Claire Denis
5/10