Kultúra
Aranykor hangsúlyeltolódásokkal
A Monarchia festészetét mutatja be a Műcsarnok új kiállítása – Lengyel és cseh szimbolisták között – Beethoven-zeneszoba
Évszázados előítéleteket és közhelyeket is megdönt és lerombol az a kiállítás, amely Az első aranykor címmel látható a Műcsarnokban. Sármány-Parsons Ilona tudományos kurátor elmondása szerint a kiállítást egy négytételes vizuális szimfóniának szánták, amelynek első tétele a historizmus, a három nagy festőfejedelem: Makart, Matejko és Munkácsy vásznaival, a második egység a historizmus és a realizmus, míg a harmadik a 19. század végének lélektani fordulatát mutatja be. Az utolsó szekcióban, az úgynevezett codában az első világháború előtti időszak munkái láthatók, az aranykor utolsó pillanatai. Az utolsó idők szimbóluma lehet Zemplényi Tivadar Könyörgés békéért című, 1916-os képe. Az első világháború iránt, amelynek nyomán szétesett a dunai népeket egy birodalomban utoljára egyesíteni képes dualista Monarchia, ebben az évben már nem lelkesedett senki – emlékezetes tette volt Bánffy Miklós író-képzőművész-polihisztornak, aki a Ferenc József halála után uralkodó IV. Károly koronázási ünnepségének szervezéséért felelt, amikor felvonultatta az ünnepi menetben azokat, akik nyomorékká váltak a harctéren.
Nemcsak az egyéni sorsok, életek mentek tönkre azokban az években, a hosszú tizenkilencedik századot lezáró, a kontinens erőviszonyait egyszer és mindenkorra átrendező háborúban, de véget ért egy kulturális korszak is, az, amely nagyjából az 1867-es kiegyezéssel, az ugyanabban az évben bevezetett emancipációs törvénnyel és az 1868-as horvát–magyar kiegyezéssel kezdődött, és 1914-ig tartott. Ennek a kornak a jelentőségét, amelybe a modern Magyarország gyökerei is visszanyúlnak nehéz eléggé hangsúlyozni, leírását ugyanakkor nehezíti, hogy a Monarchia teljesen mást jelent történeti egységként, birodalomként, mást a dunai népeket máig összekötő közös kódokat teremtő kulturális egységként – elég lenézni a lábunk alá, hogy megpillantsuk Nagyszebentől Rijekáig az itt-ott megmaradt császári csatornafedeleket, felpillantani, hogy meglássuk a hasonló épületeket, vagy megtalálni a nagyszülői házban a ferencjóskás poharat Zágrábban vagy Prágában és másutt –, és megint mást jelent érzelmileg, a családi emlékezetekben.
Az első, a historizáló terem jól érzékelteti, hogy az uralkodó által – akinek arcképe, Eduard Swoboda 1902-es képe Sisié mellett uralja az első termet – vaskézzel egyben tartott birodalom önmaga sokszínűsége révén magában hordozta a bukást.
Hiszen az időközben nemzetté váló szláv nemzetiségek, a magyarok, a magyarokkal perszonálunióban élő horvátok, akik közt magyar-, olasz- és önálló Dalmácia-pártiak egyaránt akadtak, az épp az említett Bánffy Miklós által az Erdély-trilógiában is megidézett erdélyi románok legalább annyira húzták szét, mint tartották össze a Monarchiát. Identitásuk, történelmük, nemzeti szimbolikájuk, egymáshoz való viszonyuk különböző volt: az első terembe került ismert magyar alkotások mellett erős a horvát szekció, szép Vlaho Bukovac vászna, a Dubrovka, amely Ivan Gundulic művének dubrovniki bemutatóját örökíti meg, s amelyre a festő magát is ráfestette. Jellemző, hogy a művet Mato Celestin Medovic szintén kiállított művével együtt a Szépművészeti Múzeum vette meg az 1896-os millenniumi kiállítás után, ahol a horvátoknak önálló standjuk volt. A szekciót Makart, Matejko és Munkácsy uralja. A kortárs Hevesi Lajos azt írta, „Makart volt a szangvinikus, Matejko a kolerikus, Munkácsy a melankolikus”, s a kiállított műveket elnézve ezen nincs vitatkoznivaló.
Munkácsytól a Krisztus Pilátus előtt került ki: ez volt az a mű, amely 1882-ben lenyűgözte Ferenc Józsefet, s ennek köszönhette a festő, hogy elnyerte a Kunsthistorisches Museum díszlépcsőháza kifestésének megbízását.
Ahogy Sármány-Parsons Ilona a katalógus tanulmányában feleleveníti, Ferenc József, aki gyerekkorában tanult is festeni, mindig kiemelt érdeklődéssel fordult a festészet felé, nemcsak Bécsben, de Münchenben is minden kiállítást megnézett. A város abban a korban már a kortárs művészet legfontosabb műhelye volt, mások mellett Ferenczy Károly is ott tanult. A császár Krakkóban meglátogatta Matejkót, a kiállításon látható vásznát azonban Párizsban vásárolta meg. Finanszírozta az osztrák Künstlerhaus mintájára létrejött Országos Magyar Képzőművészeti Társulatot is, s kifizette a Műcsarnok, valamint a Mintarajziskola telkét és épületét is – a tárlat egyik erénye épp ez: hogy képes árnyalni a szabadságharcot leverő, a népek börtönét fenntartó császár emlékezetét. A másik, hogy képes árnyalni a korról való képünket, amelyet máig meghatároz Lyka Károly művészettörténész ítélete, aki a nagybányaiak szószólójaként élesen szembeállította a hatalom által is támogatott historizáló és korszerűtlen festészetet és a plein-air nagybányaiakat.
Noha a művészettörténeti jelentősége egy-egy korszaknak nem mérhető a kortársak ízlésével, azt azért csendesen megjegyezzük, hogy Lyka néhány megállapítását épp maga a kiállítás erősíti meg: a mai nézőnek is átélhetetlen az a pátosz, amelyben a historizáló művek fogantak.
Nem véletlen talán, hogy a tájképek, illetve a második szekció felé igyekszik inkább a látogatók nagy része – ez így volt ottjártunkkor is –, hogy olyan, elfeledett nevekkel szembesüljön, mint Pataky Lászlóé és olyan, szinte soha nem látható remekművekkel, mint Mednyánszky László 1900-as Galíciai zsidója. A kép egy bank tulajdonában van, stílusa a csavargóképeket idézi, szokatlanul nagy mérete és a kompozíció miatt azonban megdöbbentő. Telitalálat mellette Jakub Schikaneder Halottak napja című 1888-as műve, amelyen idős nő látható: mindkét vászon az időskori elmagányosodás és nyugalom tükre.
Figyelemre méltó az is, hogy miként változik meg a tematika rövid idő alatt. Ahogy a kurátor a katalógusban fogalmaz a korszakban lezajló változásokról: kezdetben a romantika idealizáló táj- és történelemszemlélete volt jellemző, erre rakódott rá a monumentális, reprezentatív historizmus, majd a realizmus és a naturalizmus a nyolcvanas évektől, míg végül a századvégen kialakult az új pszichológiai érzékenységen alapuló festészet. Ez mindössze három nemzedék alatt ment végbe – ezért érezhető hatalmas különbség az első és az utolsó terem közt.
Különtermet kapott Lotz Károly, a nemzeti festészetek közül pedig a lengyeleké, az osztrákoké és a cseheké is külön szekcióban jelenik meg.
A lengyelek, noha országuk továbbra is három részre szakítva állt, továbbra is az egység tudatában éltek, a Mlada Polska mozgalom azonban már – Nietzsche és Schopenhauer hatására – a szimbolizmus felé fordult, 1897-ben pedig létrejött a Sztuka, a krakkói Művészet egyesület. A kiállított művek közül megdöbbentően erős a Chiricót, Delvaux-t idéző Malczewski Thanatosza – a képen a halál férfi istene egy nő – és Wojciech Weiss Démon a kávézóban című műve. A cseh szekciót Mucha Bernhardt-plakátjai viszik, de akinek van szeme a látásra, talán észreveszi Jakub Schikaneder szép kis vásznát is: a Téli este festője a hangulati szimbolizmus mestere volt.
Az osztrákok közt rendezték be a terem a teremben elven a Beethoven-zeneszobát, amelynek képeit Josef Maria Auchentaller festette felesége családjának. A képsorozat az osztrák századvéget, a Monarchia utolsó pillanatait idézi, s előre utal a kiállításon be nem mutatott Sezessionra is, amely 1902-ben szintén Beethoven-kiállítással állt elő.
A codában Rippl-Rónai, Ferenczy Károly, Vaszary János, Koszta József vásznaival idézik az aranykor végét – érdemes ugyanakkor a katalógusba is belelapozni, hogy kiderüljön, korántsem volt olyan éles az ellentét a hivatalos festészet és Nagybánya közt, mint az a köztudatban él. S bár Rózsa Miklós kritikus, aki az akkori kultuszminiszternek akart bemosni, leírta ugyan, hogy a Hollósy-iskola megadta a kegyelemdöfést a műcsarnoki festőknek, a nagybányaiak kiállítását 1897-ben maga Wlassics Gyula kultuszminiszter nyitotta meg – ugyanúgy, mint a műcsarnokiakét, akik elutasították a nagybányaiak bemutatását.
A kiállításon, amelyre Ferenc József és Sisi képe vezet be, az utolsó szekció főműve Ferenczy Károly vászna. Ki tudja, merre tekint a kék ég alatt a rajta látható férfi.