Kultúra

Akik mindig otthonról mennek haza

Litauszki János a Vajdaságról – Náluk is az elvándorlás a legnagyobb gond

Vajdasági magyarnak lenni kissé összetettebb létélmény, mint erdélyinek vagy felvidékinek lenni. A helyi magyarság évtizedekig volt egyszerre „határon túli” magyar, vajdasági magyar, szerbiai magyar és közben jugoszláv állampolgár.

Nemcsak az anyaföldhöz és az anyaországhoz való kettős kötődést kellett megélniük, de Jugoszlávia nagyon bonyolult etnikai összetétele miatt külön kellett definiálniuk a többségi nemzethez, a szerbséghez való viszonyukat, valamint a jugoszláv államalakulathoz való viszonyukat is. Az évtizedek alatt kialakult, bonyolult és törékeny egyensúlyt történelmi léptékkel mérve egy pillanat alatt törte szét a délszláv háború, amely után, főleg a háború alatt és után született nemzedékeknek már egy új világban kell megtalálniuk az identitásukat – ha ehhez hozzáadjuk, hogy közben az anyaország és Európa, valamint Amerika felé is kinyílt a határ, akkor pedig látható, hogy a helyzetük még bonyolultabb, mint szüleiké, nagyszüleiké volt.

A filmhéten bemutatott, Határúton című, Litauszki János rendezte dokumentumfilm riportere, Szakács Melinda a Szabadka melletti Oromon született, a háború előtt nem sokkal. Ahogy mondja, számára sokáig nem jelentett még csak kérdést sem, hogy kicsoda: megelégedett azzal, hogy oromi, vajdasági magyar. Először akkor szembesült az identitás kérdésével, amikor az anyaországba érkezett egyetemi hallgatóként. Míg otthon egyértelműen magyar volt, itt jobb esetben vajdasági, rosszabb esetben „szerb”.

A kommunikációt tanuló lány elindult hát, hogy megkeresse generációja néhány tagját, és elmeséltesse velük, ők hogy élik meg mindezt. A jó ritmusú és szép filmben, amelyben a riporter egyszerre mesélő, szereplő és kérdező, az identitások és az abból adódó problémás és szép helyzetek olyan változataival találkozunk, amelyek anyaországi szemmel felfoghatatlanok.

Megtudjuk például, hogy Szakács Melindának sem szülei, sem nagyszülei nem meséltek sem a hideg napokról, sem a szerbek bosszújáról, a magyarirtásról – azt, hogy történt ilyen, az anyaországban tudta meg. Megszólal a barátnője, aki egy szerb férfihoz ment feleségül, és bár otthon magyarul beszélnek, kisfiát akarata ellenére ortodoxnak keresztelték, és szerb iskolába kell járnia. Felvillannak a háború napjai is, amelyet a riporter gyerekként kalandnak élt meg, de amelyben magyarokat vittek el – mindkét oldalon. Egy falubeli férfi azt mondja, élete végéig együtt kell élnie azzal a tudattal, hogy valószínűleg embert ölt. Tizenkilenc évesen vitték el.

A riporter aztán Magyarországon faggatózik tovább: a szegedi egyetemen tanuló fiatalok közül az egyik azt meséli, nem akar visszamenni, mert nem tudna a szakmájában elhelyezkedni, a másik visszavágyik.

Ő azon kevesek egyike, aki maradna: a háború előtt harmincfős magyar osztályokba ma tizenöt-tizenhat gyerek jár, nagy részük nem a szülőföldön képzeli el a jövőjét. Nincs munka, nincs pénz, nem lehet megélni.

Az elvándorlás nem csak a magyarokat érinti: a kiürülő falvakból azok is mennek, akik kettős identitásúak, és mennek a szerb fiatalok közül is sokan. Ahogy egy, Pesten matematikusnak készülő szlovén–magyar lány mondja, neki épp Budapest volt vonzóbb, ez jó ugródeszka Nyugat-Európa felé, más Belgrádot választja, és onnan megy tovább.

Az elvándoroltak nagy része nem is akar az anyaországban maradni – Németország, Amerika vonzza őket. Kimondva-kimondatlanul is ott lebeg a vád: úgy érzik, tehetségükre sem szülőföldjükön, sem Magyarországon nincs szükség.

A riporternek, Szakács Melindának sikerült egzisztenciát teremtenie Magyarországon. Ahogy mondja, nem tudná már elképzelni, hogy a Vajdaságban él, akkor sem, ha hiányzik neki a fekete föld. Ha ott van, jönne haza. Ha itt van, menne haza.

A film rendezője a nézőre bízza a konklúziót. Egy biztos: ezek a fiatalok nem azért mennek el, mert el akarnak menni.

Hanem mert el kell, ha dolgozni és élni akarnak.

És ez nemcsak a vajdaságiakra, de részben az anyaországiakra is igaz, akik a londoni recepción vagy a feketemosogató-részlegben éjjel kettőkor kiírják a közösségi oldal üzenőfalára, hogy nincs az angol boltban túró és tejföl, és nincs normális kenyér.