A sziget napfényes arca és Montalbano különös esetei

Az első történetét 1978-ban írta, innentől rendszeresen publikál, és hazájában egyre népszerűbb, a világsikert azonban az 1994-ben megteremtett Montalbano figura hozta meg számára: a Víz alakja című történet, amelyben a felügyelő először felbukkan, magyarul is olvasható.
A most az Európa kiadónál megjelent Montalbano – Egy hónap a felügyelővel című kötetben Kürthy Ádám András fordításában pároldalas Montalbano-novellák szerepelnek. Noha a történetek önmagukban is olvashatók, a felügyelő alakja összeköti őket, ezért akár egyben, egy, sokfejezetes mű darabjaiként is értelmezhetők a vigatai rendőrfelügyelő esetei.

Camillieri láthatóan merített a Simenon-iskolából – nem véletlenül dolgozott Maigret alakjával filmesként –, de a felügyelő figurája ugyanúgy idézi a krimihagyomány egyéb nagyjait Dashiell Hammettől Conan Doyle-ig és Raymond Chandlerig, csak épp Montalbano Maigret-hez képest könnyed és elegáns, Sherlock Holmes-hoz képest életteli és szórakoztató; a leginkább talán Marlowe-hoz hasonlatos, csak épp olasz kiadásban.

Noha a cselekmény maga a filmes feldolgozásokból ismerős lehet azoknak, akik látták a sorozat epizódjait, nincs olyan filmes adaptáció, amely Camillieri rafináltan egyszerű stílusát vissza tudná adni, és olyan sem lehetséges, amely az író által közvetített Szicília-képet meg tudná mutatni, hiszen bármilyen érzékeny is egy operatőr, csak konkrét képek, hangulatok felmutatására képes, az író által belső képpé transzformált Szicíliát nem tudja láttatni.

Annál is inkább, mert a Montalbano-történetek erőssége részben épp abban áll, ahogy a vigatai rendőrfelügyelő körüli világot Camillieri megjeleníti: olyan szigetet mutat, ahol a maffia voltaképp csínytevők gyülekezete, akikkel a rendőrségnek hallgatólagos megegyezése van, hogy nem zavarják egymás köreit, ahol a gyilkolás szünetel december 24. és január 6. között, az ünnepekre való tekintettel, ahol a két rivális család szigorúan betartja a gyilkolási sorrendet: egy halott az egyik családból, egy a másikból, és ez így megy évszázadok óta.

A napfényben ragyogó sziget lakóinak sajátos, csavaros észjárását pedig igencsak ismeri Montalbano, hiszen ha nem így lenne, esélye sem lenne megoldani az ügyeket, legyen szó féltékenységből elkövetett gyilkosságról, pitiáner betörésről – Camillieri olyan érzékenyen rajzolja meg a hatvanötéves, tisztességben megőszült betörő portréját pár oldalon, hogy az Fellininek is becsületére válna –, vagy a múltba nyúló bosszútörténetről.

Ahogy beleolvassa magát az ember a történetekbe, ráérez a Camillieri-próza varázsára, míg megérti, hogy az írónak a bűnügy ürügy, hogy Szicíliáról és a szicíliaiakról meséljen, egy olyan világról, ahol élet-halál kérdése, hogy a nápolyi módon készített polipba kell-e kapribogyó, és ahol a maffiózók ismerik a hála fogalmát, a rendőrök pedig ismerik a betyárbecsület fogalmát. Úgy tűnik, Camillieri voltaképp nem bűnügyeket, hanem emberi történeteket mesél, szerelemmel, bosszúval, megbocsátással, amelyekben a felügyelőnek annyi a szerepe, hogy a sors jobb keze legyen, ha kell. Montalbano összehasonlíthatatlanul jobb olvasva, mint a képernyőn.