A szabadságharctól a hímsovinizmusig: megjelent a Múlt-kor

 Ackermann Sándor felidézi, hogy az orosz beavatkozás miatt, illetve mert a Szovjetunió részt vett az olimpián, Hollandia, Spanyolország és Svájc bojkottálta a játékokat, továbbá, hogy a medencében a vízilabdások összecsapásakor, a szovjet–magyar meccsen Zádor Ervin szemöldökét felszakították, az erről készült véres fotó pedig sokáig az 1956-os év szimbolikus felvételének számított. Horváth Miklós a barikádokon harcoló tizenévesekről ír – az archív fotóanyag érdekessége, hogy a forradalom sötét fejezetéről, a lincselésekről is bekerültek felvételek a lapba. A szerző feleleveníti, hogy a periratok alapján a harcolók hatvan százaléka 13–25 éves volt, huszonkét százalékuk 1931 és 1935 között született. Az áldozatok közt ugyanakkor – hívja fel a figyelmet – szerepelnek azok is, akik a forradalom utáni megtorlásokban haltak meg, idézi azt a kőbányai esetet is, ahol a szovjetek 12 és 16 éves fiúkat gyilkoltak le bosszúból.

Rácz János a forradalomról szóló nyugat-európai híradásokat elemzi, megállapítva, hogy a Szabad Európa Rádió egyértelműen fegyveres harcra buzdított, és azt a reményt keltette, hogy lesz európai segítség, Skultéty Csaba visszaemlékezése szerint ugyanakkor a rádión belül is volt vita, hogy mit közöljenek. Szó esik arról, hogy a nyugati újságírók milyen körülmények között dolgoztak – nem tudtak például telefonálni, csak a Duna Szállóból –, míg a londoni Daily Worker tudósítóját azzal az ukázzal küldte el a kommunista lap szerkesztője, hogy a szovjeteket támogató tudósításokat küldjön, amire az újságíró nem volt hajlandó. Az igazságot viszont a lap szerkesztői nem voltak hajlandók közölni. A közvélekedéssel ellentétben, amely szerint a szuezi válság leszorította a lapok éléről a magyar forradalmat, a szerző adatokkal támasztja alá az ellenkezőjét. Míg a New York Times például 1956. október 23-tól november 4-ig 370 cikket szentelt a magyar forradalomnak, Szuezről csak 232-t írtak, és ez az arány nem módosul a többi lapban sem. Kulcsár Ádám is a melbourne-i olimpiát idézi, és az uszodai szovjet–magyar barátságos vérfürdőt, míg Kecskés D. Gusztáv a forradalom után menekülő magyarokról ír. Kétszázezer ember hagyta el az országot – példátlan nemzetközi összefogást generálva. Az ENSZ tízmillió dollárral járult hozzá az ausztriai menekültek ellátásához első körben, összesen azonban ezermillió dollárba került a világnak a menekültáradat. „A magyar menekültek befogadását nagymértékben elősegítette a nyugati társadalom támogató hozzáállása” – írja a szerző.

Az ’56-os blokkot éles váltással Czibula Katalin cikke követi, aki Jókai mítoszképzéséről ír, majd még élesebb váltással Balla Tibor cikke következik az osztrák–magyar tábori kuplerájokról – ami azt illeti, a császári hivatalokra jellemző alapos pedantériával szervezték meg ezt is, akár a közigazgatást. Innen ismét 1956-ba ugrunk, egyenesen a Kossuth téri vérfürdőbe, majd Hegyi W. Györggyel az ókorba, a Kr. e. 340-ben Veserisnél zajlott csatába.

Kakukktojás és koncepcióként is furcsa Kulcsár Ádám cikke, aki hét „különleges” nőről ír. Szerinte azért kell egy körben értekezni a Tibetben tanuló Alexandra David-Néelről és Tyereskováról, mert „nem elégedtek meg a háziasszonyi szerepkör nyújtotta lehetőségekkel”. Elég elgondolkodtató, hogy 2016-ban még mindig ott tartunk, hogy egy teljesítmény megítélésénél a legfőbb szempont, egyben kiindulópont és viszonyítási pont is csak az lehet, hogy az illető nő – még akkor is, ha az vitathatatlan, hogy a maguk korában egyiküknek a sorsa sem volt tipikus női sors. Csakhogy a szerző nem szociológiai szempontból vizsgálja az esetüket – ekkor indokolt volna a közös nevező –, hanem arról értekezik, hogy miért lettek híresek. „Ahhoz képest”, hogy nők, egyikük beutazta Tibetet, a másik járt az űrben.

Sőt, némelyik még írni-olvasni is tudott. Brávó.