A szabad szél, Normantas Paulius nyomában

A fényképanyaggal gazdagon ellátott kötetet a Magyar Művészeti Akadémia adta ki, utóbbi fotótagozatának tagja volt a fényképész, akinek életművét ugyanolyan nehéz körülírni néhány mondatban, mint megfogalmazni, hogy voltaképp ki volt. „Magyarként litván, katolikus litvánként buddhista, buddhistaként máshogy gondolkodó, néprajzosként művész, fotóművészként dokumentátor” – áll a fülszövegben.

Aki belelapoz, megérti, miről szól az elbizonytalanító ajánlás: noha valószínűleg soha, senki nem fogja tudni definiálni a fotóriporteri és a fotóművészi teljesítmény kritériumait, rejtélyes módon mégiscsak meghatározható, hogy egy-egy kép riporteri vagy művészi felvétel. Normantas Paulius Tibetben, Indiában, Vietnamban, Kínában, a finnugor népek közt készült fényképei olyan pontosan állnak meg a két kategória határán, hogy az maga művészet. Így, ezzel az attitűddel fotózta le az egykori partizánt, aki elaknásította Thai Binh-t, ahol Robert Capa 1954-ben meghalt. Így mutatja meg a laoszi szerzeteseket vagy a százéves laoszi nőt, akiről annyit tudunk meg a kép címéből, hogy egy templom mellett lakik.

Minél jobban belemerülünk a fényképekbe, annál inkább szembe tűnik, hogy az európai fényképész nem készíthetett volna ilyen fotókat Avalókitésvara szobráról, a ladakhi szerzetesekről vagy a kushinagari szélről Indiában, ha nem érti mélyen és valóban Buddha tanításait. Meglehet, nem fotográfiai kérdés, hogy Normantas Paulius buddhista szemmel vagy nem buddhista szemmel fényképez, és még messzebb vezető kérdés, hogy mi az: buddhista szemmel. Mégis: van a koncentrálásnak és a figyelemnek egy egótlan fajtája. Nemcsak a szemlélt dologgal való eggyéválásról van szó, de arról is, hogy mit vesz észre a világból az, aki megörökíti annak egy darabját. Képes-e látni a cseppben a tengert és a tengerben a cseppet, képes-e a valódi együttérzésre minden érző lénnyel. Semmit nem kell tudni Normantas Pauliusról annak, aki valamennyit tud a buddhista világszemléletről, hogy lássa: buddhistaként lát.

A fényképész 1948 júniusában született Litvániában. Szülei tanárok voltak, nagyanyja titokban kereszteltette meg. A sztálini terror éveiben állandóan költöztek. Ő, bár kereskedelmi szakon elvégezte a vilniusi egyetemet, szinte azonnal meglógott a szovjet jó állampolgári létből, először halásznak állt Jakutszkba, később Grúziában, majd Üzbegisztánban bukkant fel. Bejárta a birodalmat, volt fafaragó a mongol határon, dokkmunkás Vlagyivosztokban, fektetett kábelt a Kolima-folyónál, ahol a rabok brigádjába kérte magát, hogy tudja, milyen a Gulag. Bejárta a selyemutat, végül Távol-Keleten vett először fényképezőgépet a kezébe, amikor már majdnem harmincéves volt. Az első, kiállított sorozata a Balti-tenger homokdűnéiről és a litván Keresztdombról készült.

Kincses néhány pontban felvázolja a Normantas Paulius-féle fotográfia sajátosságait: szubjektív dokumentarizmus, a Capa-elv alkalmazása (ha nem jó a kép, nem voltál elég közel), a tartózkodás a látványosságtól – Indiában például, írja Kincses, nem hajlandó koldusokat fotózni –; valamint: „nem divatos, ezért nem megy ki a divatból”. Ráadásul a fotós élete végéig ragaszkodott az analóg fényképezéshez, ahogy mondta, kell neki a filmmel mint anyaggal való kontaktus.

Mindez azonban kevés lenne a megértéshez – az életmű mögött ugyanis ott áll az a szemlélet, amely origóként és az eredmény fontos összetevőjeként is értelmezhető: „Az én érdemem ebben csak annyi, hogy igyekeztem minél tisztább eszköz lenni Sakjamuni Buddha kezében” – mondta a fotós, aki máskor hozzátette: „csak a felszerelés vagyok Isten kezében”.

Ha megpróbáljuk számbavenni az életút állomásait, egy idő után belezavarodhatunk: a Szovjet Birodalmon kívül bejárta Kőrösi útját, többször volt Tibetben, Pakisztánban, dokumentálta Capa utolsó útjának helyszíneit, a cigány „őshazát”, Radzsasztánt, hogy az itt készült felvételeket aztán a nyírségi romákról készült fotókkal elegyítse, a finnugor körútján még lefényképezte és kikérdezte a három utolsó vót öregasszonyt, közben elugrott Írországba és Kambodzsába, volt Buddha szülőhelyén és megvilágosodásának helyén, volt a Musztangi királyságban, mindeme helyekről pedig nemcsak fotói, de feljegyzései is megvannak.

Noha a reprezentatív album dokumentálja az életutat és az életművet, alighanem évtizedekbe kerül majd, mire körülbelül kezdjük átlátni a pontos kiterjedését annak a munkának, amit Normantas Paulius elvégzett, ahhoz, hogy teljes legyen a képünk, ugyanis kellenének az írásos dokumentumok is. Mindemellett ott van a költői életmű is, amelyből Terebess Gábor fordításában olvasható néhány darab magyarul a kötetben.

Hogy ez az életmű egyszerre része a magyar, a litván és – saját szavaival élve – „a Magyarországtól Kambodzsáig” húzódó területnek, nem baj. Baktay életműve sem csak a magyarokat illeti. Csak győzzön a nyomába érni, akit érdekel. A Lai Véjus, Normantas Paulius felvett neve ugyanis annyit tesz, ami a magyar címben áll: szabad szél.