Kultúra
A párizsi utcától Londonig és a givernyi Tavirózsákig
Hatalmas Monet-tárlat látható januárig a bécsi Albertinában – Az egész életműből válogattak, így az összes korszak nyomon követhető – Ritkán látott kincseket is elhoztak
Renoir Monet-ről festett portréja fogadja a látogatót az Albertinában azon a Monet-tárlaton, amely Heinz Widauer kurátor rendezésében mutatja be a festő pályájának alakulását a kezdetektől a késői, már jóval a századforduló utánra eső pályaszakaszig, a szinte már expresszionista darabokig, a Tavirózsa-képekig. (Bármilyen meglepő is az expresszionizmus kifejezés, helytálló ezeket a képeket elnézve.)
„Monet a fény festője” – állapítja meg Christoph Heinrich a Taschennél 2001-ben megjelent monográfiájában; a találó és sűrű mondat megmagyarázza azt is, miért került összetűzésbe a művész az Akadémiával és a kritikusokkal, akik az Ingres-féle rajzos, antikizáló, finoman kidolgozott, műtermi képeket tartották „nagy” művészetnek. Illetve megmagyarázza azt is, miért jelöl a neve korszakhatárt. Monet-nál nemcsak a fény jelenik meg kötőelemként, de a korábbi művészeknél elsimogatott ecsetvonások nála a kép kompozíciós elemeivé válnak, motívumait pedig az idősebb kortársakkal ellentétben nem a múltból, hanem a jelenből veszi – olvasható a kiállítás kurátora által összeállított magyarázó szövegben a tárlaton.
Földbe ásott vászon
Monet, bár Párizsban született 1840-ben, Le Havre-ban nőtt fel, ahol nagy hatással volt rá a tenger közelsége, ez későbbi témaválasztásain is látszik. Első mestere Eugène Boudin volt, aki tengert ábrázoló művei által lett híres. Kezdetben a kamaszfiú inkább karikatúráival tűnt fel. Amikor elhatározta, hogy festő lesz, apja neheztelt a döntésért, de végül elengedte Párizsba, ahol az Académie Suisse, majd a Gleyre-féle szabadiskola tanulója lett, utóbbiban találkozott Sisley-vel, Renoirral és Fréderic Bazille-lal, míg Pisarrót már korábbról ismerte.
Bár a legtöbben arról ismerik Monet-t, hogy összerúgta a port a hivatalos Szalonnal, kezdetben bizony lelkes látogatója volt a Szalon tárlatainak, egy 1865-ben beválogatott tengerképét pedig még ki is állították, s dicsérte a kritika, csakúgy, mint Zöld ruhás hölgyét egy év múlva. Ezt a vásznat későbbi feleségéről, Camille-ról festette, s a ruha mély zöld bársonyának festésmódja miatt a rajongó szakírók Veronesét emlegették. A képet állítólag négy nap alatt alkotta. Eredetileg nem ezt akarta kiállítani, de nem készült el a kiállításra szánt Manet-parafrázissal, a Reggeli a szabadbannal, amely sajnos nem maradt meg, egy hitelezőjénél ment tönkre a nedves pincében.
Következő képe, a Nők a kertben azonban hatalmasat bukott (részben joggal). Apja kitagadta, hitelezői szorongatták, így újra Le Havre-ba volt kénytelen költözni, ekkor azonban már gyökeresen máshogy gondolkodott a festészetről. Ahogy az lenni szokott, sok minden a kezére is játszott: a természetben való festés például elég körülményes volt a korábbi időkben, hiszen a művészek maguk keverték ki az olajfestéket a festékporból és az olajból, nem sokkal az impresszionisták forradalma előtt azonban feltalálták a tubusos festéket. Monet még így is hatalmas eszköztárral volt kénytelen kivonulni, nem egyszer a földbe ásta a vászon alját, míg a tetején dolgozott, máskor kikötötte. Később volt, hogy műteremcsónakon hajózott ki festeni – a csónakról készült kép látható a tárlaton –, de még így is előfordult, hogy a szél elvitte az egész holmiját munka közben.
Kikötők, vonatok, Étretat
Nemsokára ismét a hitelezők elől menekülve költözött Párizsba, szerencséjére azonban nem sokkal azelőtt megindult az elővárosi vasúthálózat összes járműve, ezzel elérhetővé vált a természet. A korai, szegénységben töltött korszakból és az argenteuil-i képekből már látható néhány a kiállításon. Itt van a Rue de la Bavolle, amelynek szép fényei már előrejeleznek valamit – 1866-ban készült –, a nem sokkal későbbi Boulevard des Capucines azonban már egy új, igazi Monet-t mutat. A Haussmann-féle új Párizsról felülről készült utcaképen minden mozog, az ecsetvonások adják a város ritmusát. A kép a moszkvai Puskin Múzeumból érkezett. Elnézve a festményt, érthetővé válik Monet kulcsfogalma, a l’instantanéité, a pillanatszerűség: később egész pályájának legfontosabb törekvése lesz, hogy a látvány folyamatos változását rögzítse.
Ehhez közel kapott helyet a Le Havre-i kikötő, és a Szépművészeti Múzeumból érkezett Trouville-i kikötő. Monet, hogy elkerülje a katonáskodást a porosz–francia háborúban, 1871-ben Londonba menekült. Hamarosan visszatért, de szűkös évek következtek, csak apja 1878-as halála és öröksége, majd egy párizsi műkereskedő felbukkanása segítette ki szorult helyzetéből. A kritika azonban továbbra sem bánt kíméletesen az impresszionistákkal, 1876. április 3-án Albert Wolff például azt írta a Le Figaróban: öt-hat, becsvágytól elvakult holdkóros, köztük egy nő (…) fognak egy vásznat, ecsetet és festéket, válogatás nélkül feldobják a színeket, majd szignálják ezt az izét. (Első közös kiállításuk 1874-ben volt, itt állították ki Monet Impresszió, a felkelő nap című képét. A fenti sorok a második kiállítás kapcsán születtek.)
Az „izék” gyártásában Monet addigra eléggé előrehaladt: a kiállításon látható hídképek mellett ebben a korszakban megjelennek a téli képek is, amelyek közül a Mozdony érkezése a hóban (1875), a Musée Marmottan Paris tulajdona az egyik legszebb darab: a képet a vonat hatalmas sárga lámpája szinte bevilágítja. A festő szerencséjére ezekben az években találkozott Ernest Hoschedé műkereskedővel, aki kezdetben támogatta, azonban hamarosan maga is csődbe ment, így Monet és megszaporodott családja Vétheuil-be költözött. Hamarosan meghalt felesége is. Ő ennek ellenére tovább dolgozott: ezekből az évekből származnak az Étretat-képek, amelyek közül több szintén látható a tárlaton (az étretat-i boltíves sziklát Courbet és Corot is megfestette).
A már negyvenhárom éves művész végül Givernyben talált nyugalmat, ahová Suzanne Hoschedével, az őt korábban támogató műkereskedő özvegyével, annak hat gyermekével és saját két gyermekével költözött – a kritika is kezdte visszafogadni kegyeibe, sőt, egy galeristának köszönhetően képei New Yorkba is kijutottak.
A roueni katedrális
Monet életében ezután kezdődött a sorozatok kora: a legismertebb művek közül a londoni Parlamentről készült három festményt is felvonultatja a tárlat, amelyek a világ három nagy múzeumából érkeztek, s egymás mellé állítva szavak nélkül is magyarázzák, mire törekedett a festő a látvány folyamatos változásának rögzítésével. Kiállították a Creuse-völgy-sorozat darabjait is. Itt van a roueni katedrálisról készül munkák közül is egy, amely Bostonból érkezett. A katedrálisról Monet 1892–1894 között mintegy harminc képet csinált. Rouenban szobát bérelt a templom nyugati homlokzatával szemben, onnan festette folyamatosan a tárgyat (időközben kénytelen volt szobát váltani.) A képeket azonban nem adta el, az utolsó, harmadik évben a műteremben fejezte be valamennyit.
Ekkor már jobban állt anyagilag is: egy korábbi sorozata, a Szénaboglyák darabjait megvették, a roueni képekkel pedig végre áttört. Anyagi helyzete megszilárdult, így a századfordulón, amikor Párizs a kánkán lázában égett, s egyre-másra jelentek meg az új festők, akik Monet köpenyéből kibújva immár teljesen másra törekedtek, majd nemsokára Toulouse Lautrec is befejezte szomorú életét, ő végleg elvonult givernyi kertje mélyére.
Ennek a korszaknak az elejéről származik a Leányok csónakban című, gigantikus vászon, amely 1887-es, és amely Tokióból érkezett – a csónakban ülő lányok alakja tükröződik a vízen. A Franciaországon kívül festett képek közül a legizgalmasabbak azok a norvég életképek, amelyek szintén kikerültek az Albertina falaira. A festő 1895-ben járt északon, és állítólag elbűvölte az ottani fény.
Noha hazája addigra elismerte, sőt, Clemenceau is kitüntette barátságával, Monet elutasította a Becsületrendet és az akadémiai tagságot is. Az utolsó képek, a Tavirózsák és a Rózsalugas darabjai már kifelé vezetnek az impresszionizmusból. A vadan, kuszán tekergő vonalak, amelyek közelről nem állnak össze felismerhető alakzattá, és még messziről nézve is csak bajosan adnak ki felismerhető formát, tulajdonképpen az expresszionista törekvéseket előlegezik, csakúgy, mint a húszas évekbeli Japán híd. A festő, akit kezdetben annyit kínoztak, aztán annyit magasztaltak a semmit sem értő kritikusok, nyolcvanhat évesen, 1926. december 6-án halt meg.