A múlt kútjának mélyéről feltörő indulatok

Már az első percek magukkal ragadják a nézőt: ósdi templomtornyot látunk, törött számlapú toronyórával, amelynek hasadékán galambok szálldosnak ki-be. Valahol a mezetán, egy nevenincs faluban járunk, ide érkezik meg sok év távollét után Argentínából Laura (Penélope Cruz) a gyermekeivel a húga esküvőjére. Noha vészjósló a szikár táj, és a kamaszgyerekek a harangtoronyba vésett feliratok által a múltba is bepillantanak – már itt megtudjuk, hogy Laura egykori szerelme, Paco (Javier Bardem) a faluban maradt –, valamint gyanús az is, hogy a főhősnő férje nélkül jön, senki nem gondolhat semmi rosszra a fiestába torkolló lakodalom képei láttán. Mígnem a szakadó esőben bekövetkező áramszünetben Laura lánya eltűnik, hogy pár perc múlva egy SMS-ből kiderüljön: a gyereket elrabolták.

Az eddig javarészt a szépségére építő szerepek súlya alól felszabadulva Penélope Cruz most végre megmutathatja valódi színészi tehetségét is – smink nélküli, feldúlt arccal, teljes átéléssel formálja meg a kétségbeesett anyát. Úgy játszik, ahogy a legnagyobbak: nem játszik, hanem azonosul a szereppel. Az egykori szerelmest alakító Javier Bardem sem marad el mögötte: almodóvari recept szerint hullik szét minden emberi kapcsolata egyetlen pillanat alatt az újjáéledő múlt miatt.

Percről percre derül fény az emberrablás okozta sokk mint meghatározó sorspillanat tükrében mindenre, ami a múltban van eltemetve, de a nézőnek nagyon kell figyelnie, hogy a félmondatokból, indulatos válaszokból összerakja a háttérben meghúzódó szálakat. Az egykori szerető fiatalon Lauráék tehetős családjánál szolgáló cselédek gyermeke volt. Kapcsolatukat a rangkülönbség miatt nem nézték jó szemmel a szülők. Aztán fordult a kocka, ő gazdagodott meg, amit egykori munkaadói nem tudnak neki megbocsátani, annál is inkább, mert az ő földjüket szerezte meg mindehhez.

A múlt kútja azonban ennél sokkal, de sokkal mélyebb, forrnak benne az indulatok, mindenki tele van be nem hegedt sebekkel, mindenki más, mint aminek látszik, valamiért mindenki revansot akar, amikor pedig a legfőbb titokra fény derül, egyetlen pillanat alatt omlik össze évtizedek hazugságvára. A krízishelyzetben mindenki megmutatja a valós arcát.

Farhadi legnagyobb húzása, hogy a mélyen emberi történet összes drámája életszerűen zajlik le a vásznon. Noha nyert már Oscart, nyoma sincs a filmben a kínos-kellemetlen-álságos, műanyag ízű amerikai filmes, „megmagyarázós” jeleneteknek, legfeljebb a férj (Ricardo Darín) és az egykori szerető párbeszéde tűnik életszerűtlennek, túl soknak. José Luis Alcaine operatőr mindezt pedig tökéletes felvételeken mutatja meg. A drámai történet, a színészi játék és a kép ritka egységben van, talán ezért sem tűnik soknak a 132 perces filmidő.

Noha „misztikus thrillerként” forgalmazzák, a Mindenki tudja nem misztikus történet és nem thriller. Csak szokásos emberi dráma szerelemről, irigységről, apai szeretetről és a múltról. De annak remek. w

Mindenki tudja (Todos lo saben)
Spanyol–francia–olasz dráma, 132 perc, 2018.
Rendezte: Asghar Farhadi
10/8