A mongol jurták és legendák világa

Az Ómúltunk tára sorozatban jelent meg a Napkút Kiadónál Barta Zsolt Mongol tűzkultusz című könyve. A kötet az első magyar monográfia a mongol tűzkultuszról – akit kicsit is érdekel a lovas nomád kultúra vagy Belső-Ázsia világa, annak erősen ajánlott.

A sorozatot érdemes figyelemmel kísérni: eddigi kötetei közt jött ki Fehér Géza A bolgár–török műveltség emlékei című könyvének újrakiadása – ritkaságnak számított –, a közelmúltban pedig a tibeti bön vallás kutatója, Szathmári Botond Vallási rétegződések Tibetben című könyve is.

Barta Zsolt mongolista, a nyelvtudományok doktora disszertációjának továbbdolgozott változatában nemcsak a mongol tűzkultuszt, de a kínai, tibeti és indiai hatások és párhuzamok okán a mongolok körül élő népek tűztiszteletére is kitér.

Az emberiség kultúrtörténete a tűz feletti uralom megszerzésével kezdődött – a legendás tűzszerzők közül a legismertebb az európai kultúrtörténetben Prométheusz.

A nomádoknál – tudjuk meg a kötetből – különösen fontos a tűz és a tűzkultusz.

Mongóliából a tűzszertartásokról az első leírások a 13. századból ismertek, a népvallás legrégebbi nyomai a Mongolok titkos történetében bukkannak fel, a kutatást azonban nehezíti, hogy a mongol népvallás és sámánhit elemeit nehéz leválasztani a később azokra rakódott buddhista elemekről. A buddhista térítés első hulláma korán, a 13. században elérte a térséget. Nem sokkal később megérkeztek az Európából küldött ferencesek is, akiknek leírásaiból sokat megtudhatunk a mongol kultuszokról és a korabeli életről: a Nap és a Hold, a tűz, víz, a föld és a levegő mint négy elem tisztelete volt ekkoriban jellemző. A jurta közepén gyújtott tűzzel kapcsolatos szertartásokat a leírások szerint a nők végezték, a tűz tisztított és védett – egyebek mellett az idegen követek ártó szándékát is tűzzel lehetett leszerelni, de Willelmus Rubruk, IX. Lajos követének leírása szerint tűzzel tisztították a halottak holmiját is. A mongol életről szolgáltatott néhány adatot Marco Polo is, majd évszázadok után az első komolyabb forrás Nagy Katalin cárnő követének, Peter Simon Pallasnak köszönhető, aki a cárnő megbízásából végigjárta az orosz tartományokat.

Az ismert mongol tűzlegendákban állatok szerzik meg a tüzet az emberek számára: az egyik változatban a fecske, a másikban Odgan, a lepke, a harmadikban a sün, a negyedikben Anu Mergen a tűzszerző. Barta ugyanakkor felhívja a figyelmet arra, hogy más legendák szerint Dzsingisz kán felesége, Börte volt, aki először tüzet csiholt.

Érdekes, hogy a történetekben megjelenik Qormusda neve is – a legtöbb vélekedés szerint ez Ahura Mazda, az iráni mitológia főistenének eltorzított névalakja. Az iráni kultuszban ugyanakkor Átar főisten a tűz megszemélyesítője, és nem Ahura Mazda – mindez csak Mongóliában változik meg, ahol Buddha a férfi, Qormusda (Indra) a női princípium a tűzimákban – írja Barta.

A szerző kitér a kínai tűzkultuszokra, a tibeti tűzszellemekre és külön fejezetet szentel Agninak, a házi tűzhely hindu istenének is. (Az ő ikertestvére volt Indra, akinek alakja Mongóliába érve összekeveredett Qormusdáéval.)

Külön fejezet szól a mongol jurta berendezéséről és szimbolikájáról is: már az első leírásokból olvasható, hogy tüzet középen raknak, nemcsak azért, mert ott van a füstnyílás, de szakrális okból is, mivel a jurta a mongolok számára a világegyetem mása, amelynek középpontjában a tűz áll. A jurta közepén égő tűzhöz pedig számtalan szertartás kapcsolódik a tisztítástól a holdújév ünnepig, a házasságtól a gyermekáldásig.