Kultúra
A majomszobrok magyar mestere
Simay Imre pszichologizáló ábrázolásai közül több magángyűjtőkhöz került
A Hagenbund Ausztriában működő művészkör magyar tagjairól tavaly a bécsi Collegium Hungaricumban rendezett kiállításon figyelhettek fel a legutóbb néhányan Simay Imre szobrász (1874–1955) nevére, aki különös állatszobraival volt jelen a tárlaton.
A festőnek induló Simay Budapesten született. Apja vasutasként került Bécshez közeli állomáshelyre, majd a család, hogy a fiuk tanulni tudjon, Bécsbe költözött. Bécs után Münchenben folytatta, a legnagyobb hatással azonban nem az ottani mesterek voltak rá – sőt, azokkal kifejezetten nehezen jött ki az új utakat kereső ifjú –, hanem a müncheni szecesszió 1895-ös kiállítása a bécsi Künstlerhausban.
Ekkor már vonzódott az állatábrázoláshoz mint témához, ahogy A Hagenbund magyarjai (a Collegium Hungaricum Wien kiadványa, 2015) című kötetben megjelent tanulmányában Bajkay Éva írja, kezdetben a bécsi lovardában rajzolt, majd Schönbrunnba járt ki, ahol egy hamburgi állatkereskedő, Hagenbeck Károly megbízására készített akvarell és gouache technikával állatképeket, stílusára hatott Heinrich Zügel müncheni állatfestő munkássága.
Ezeket a munkáit a Künstler-hausban, majd a Hagenbundban állította ki, s 1903-tól nemcsak a Szépművészeti Múzeum, de a bécsi Albertina is vásárolta fekete és vörös krétarajzait; majd 1907-ben Mama meg a kicsinye című bronzkompozíciójára megkapta a Műcsarnok aranyérmét. Ekkor már inkább szobrászként volt ismert. Ahogy 1910-ben Lyka Károly írta róla, „hét évvel ezelőtt egy Bécsben élő fiatal magyar festőnek hirtelenül eszébe jutott, hogy meg kellene egyszer próbálkoznia a szobrászattal is. (…) Megmintázta a Családi öröm című csoportot, amelyre a budapesti Képzőművészeti Társulat 1905-i kiállításán megkapta a Ráth György-féle díjat. Két évvel utóbb már az övé volt az állami aranyérem is”.
Lyka Károly feleleveníti, hogy még a schönbrunni állatfestős időszakban került a gouache és az akvarell birtokába annyira, hogy később „ebben a technikában egész sor illusztrációt készített Goethe Faustja, Erlkönigje, Zauberlehrlingje, Uhland Sängers Fluch-jához, amelyek külföldi gyűjteményekbe vándoroltak”.
Simay azonban nem erre, hanem, mint említettük, az állatszobrászat irányába ment tovább, s nemcsak anatómiailag, hanem a freudizmus bűvkörében pszichológiailag is tanulmányozta az állatok viselkedését, akiket emberekre jellemző gesztusokkal, mimikával kezdett ábrázolni.
Lyka szót ejt arról, hogy a szobrász Milánóban is megszerezte a grand prix-t, „megjárta Bécset, meg Londont”, s ösztöndíjjal bejárta Németországot.
A nagydíjat követő évben a Műcsarnokban egy oroszlánpárt állított ki gránitból, majd visszatért a majmokhoz, s egészen 1911-ig ezeket az állatokat ábrázolta.
Ahogy Bajkay írja, Simay erőssége a leginkább ezekben a szobrokban mutatkozott meg, amelyek időközben modernebbekké váltak, s dekorativitásukkal az épületszobrokhoz közelítettek.
A művész a két háború között, 1910-től az Iparművészeti Főiskolán szobrászatot és alakrajzot tanított. Alkotói munkáját egy idő után háttérbe szorította az oktatói.
Ma több műve – Ikrek, Oroszlánpár, Családi öröm – a Magyar Nemzeti Galériában van, a teljes oeuvre azonban nehezen látható át, mert sok szobra magánkézben van.
A húszas évektől 1955-ben bekövetkezett haláláig tartó életszakaszáról nem találtunk adatot.