A legszomorúbb történet

Ám míg a valódi világban reményvesztett felnőttként mozog, az interneten éli a tizenévesek szokásos virtuális életét. A film nyitó jelenetsorát is így, egy mobiltelefon képernyőjén keresztül látjuk, ám kezdetben nem világos, hogy a „film a filmbent” feliratozó személy kicsoda. Lassan derül ki, hogy egy gyerek, aki anyja öngyilkossági kísérletéről tudósít, mielőtt kihívná a mentőket.

Brutális kezdés – nemcsak tartalmában, de filmnyelvileg is, annál is inkább, mert a feliratokból kiolvasható drámát a képsorok nem támasztják alá. Kezdetben nem látható a kislány, az anya arcáról – és ez szimbolikus is – végig nem kapunk egyetlen képet sem.

Csupán a következő jelenetsorban válik láthatóvá Eve Laurent (Fantine Harduin) arca. A Belgiumban született gyerekszínésznő 12 éves, de valószínűleg nagy kar­riert fut be: Marcel Proust emlékezik meg az Eltűnt időben a Sarah Bernhardtról mintázott Berma szinte gesztusok nélküli játékáról – Harduin is így játssza végig a filmet. Zárkózott kamaszarcán egy izom sem rezdül, nincsenek jellegzetes mozdulatai, arckifejezései, de a jelenléte olyan súlyos, hogy annak ellenére is szinte maga viszi el a filmet, hogy olyan partnerei vannak, mint Haneke kedvenc színésznője, Isabelle Huppert.

Az ironikusan Happy end címmel ellátott film egy francia nagypolgári család életébe vezet: az anya öngyilkossága után Thomas Laurent (Mathieu Kassovitz) jobb híján magához veszi a lányát, akit sok generációs családi kastélyukban az új felesége és csecsemőjük mellé helyez el. Szívszorító az a rövid jelenet, amikor az apa a lánya elé megy az új iskolába, a gyerek elsírja magát az autóban, majd látható erőfeszítéssel magára parancsol, és közli, hogy minden rendben van. Az apa pedig elhiszi, hogy minden rendben van, mert az kényelmes.

A család további tagjai, a családi céget vezető Anne Laurent (Isabelle Huppert), a divatbaloldaliságban és tehetetlenséggel párosuló lelkiismeretességben szenvedő, alkoholista csemetéje és a szenilis családfő, a nagypapa, Georges Laurent (Jean-Louis Trintignant) egy háztartásban élnek, de szeparáltan: a baráti kör előtt boldog közösségként mutatkozó család tagjai valójában nem érintkeznek, nem beszélnek, és ugyanilyen embertelenül viszonyulnak a cégbirodalmuk egyik építkezésén bekövetkezett baleset áldozatainak sorsához. A kislány először féltestvéréhez, majd a nagyapjához próbál közeledni, amikor azonban kiderül, hogy az öreg a sokadik öngyilkosságot kísérli meg az állapota miatt, majd azt is bevallja a kislánynak, hogy a halálos beteg feleségét ő maga ölte meg, hogy ne szenvedjen, a gyerek – aki közben szintén öngyilkosságot kísérelt meg anyja gyógyszereivel – feladja.

Mi marad egy gyereknek, aki 13 évesen elég okos hozzá, hogy felmérje, nemcsak rá nincs szükség ebben a családban, de voltaképp a család sincs, csak egy érdekközösség, amelynek tagjai a szokáson és az anyagi függőségen kívül sehogy sem kapcsolódnak.

A közösségi oldal marad, ahol talán nem is a társaknak jelel, akiknek úgysincs arcuk, ugyanúgy nincs, mint az anyának. Csak önmagát próbálja definiálni egy olyan térben, amely legalább semleges. Haneke kétségtelenül túloz. A valószínűtlenségig fokozza az elidegenedést, a szenvedést. Színpadhoz illően feszes és az életben megtörténhetetlen sűrűségű az egész történet.

De ha egy néző is elgondolkozik azon, hogy elhiggye-e, ha a síró gyereke azt mondja, hogy minden rendben van, csak azért, mert az neki kényelmes, már volt értelme.

Happy end
feliratos, francia–osztrák–német filmdráma, 107 perc, 2017
rendező: Michael Haneke
8/10