Kultúra
A képek és az eltűnt idő nyomában
Lehetetlen megnézni a fotóművészeti Nemzeti Szalont egy nap alatt – Gigantikus kiállítás a klasszikus fotográfiától a videóművekig
Vagy a kiállításlátogatói szokásainkat változtatjuk meg, vagy több napot töltünk a Műcsarnokban – erre a következtetésre jutottunk, miután többszöri nekifutásra majdnem sikerült végignézni a Műcsarnokban a Képek és pixelek – Fotóművészet és azon túl című Nemzeti Szalont. Hogy kell-e a Nemzeti Szalon műfaja 2016-ban, arról számtalan vita volt az elmúlt években. Mivel másokkal ellentétben nem vagyunk az Egyetlen Lehetséges Igazság birtokában, ezt eldönteni nem tudjuk, így jobb híján a tapasztalatainkat összegezzük.
A Műcsarnok hatalmas terébe belépve színes, jól áttekinthető és logikus térkép igazít el a gigantikus kiállítás szekciói között – ám elég fejlett vizuális memória kellene ahhoz, hogy ezt megjegyezve vágjunk neki a teremsornak. A térképet semmilyen hordozható formában nem mellékelik a jegyhez. Tippet adunk: Nyugat-Európában a jegy hátsó oldalára nyomtatják az adott intézmény térképét, ezzel segítve a turistákat, hogy ne az alagsori mosdóban kössenek ki a reneszánsz gyűjtemény helyett. Így jobb híján találomra indulunk el, hogy elsőre belefussunk Frankl Aliona Duna-parti fekete-fehérjeibe. Szép ez a régi vágású klasszikus fotográfia, amely nem kíván további magyarázatot, annál több szakmai tudást és precizitást. A terem szemközti falán London Katalin szintén klasszikus stílusban fogant portréi és Kaiser Ottó felvételei erősítik a tradicionális szekciót.
Tanácstalanok lévén innen a Hely, ahol című szekcióba lépünk, ahol elsőként Szalontai Ábel Római naplója tűnt szembe. És az, hogy van, ami nem tanítható: például, hogy miként lehet egy öreg templom öreg oszlopának lábazatát úgy megmutatni, ahogy az, akinek nem fotós szeme van, soha nem fogja látni, mert nem veszi észre. Szép Chochol Károly zsidósírkert-sorozata, stílusban pedig valóban érdemes volt párba állítani mindezt Fejér János 2014-es szarajevói képeivel és azok karcosságával: a hegyre felfutó fehér sírkövekről készült felvétel hosszú ideig fogva tartja a szemet, csakúgy, mint kicsit arrébb Móricz-Sabján Simon Moszkva tér című sorozata és benne a kép az ikonikus lépcsőről – az éjszakai felvételen még a pocsolya, még a vízátfolyás is annyira jellegzetesen moszkvateres, amennyire egyáltalán lehetséges.
Épp a retinaterhelhetőség határain tűnődünk, amikor elveszünk Balla András érzékeny természetfotói és Révész Tamás 2009-es New York-i felvételei között. Az érzékenység nem a tárgytól függ – állapítjuk meg, hiszen a Balla-féle ágrajzok és kalligráfiák, valamint a felhőkarcolók által kirajzolt ipari táj is a fotós szemén keresztül jelenik meg és lényegül át.
Itt azonban már kezd fáradni az, aki nem csak végigrohanni kíván a tárlaton – amelynek a háromnegyede még hátravan.
Mégis továbbhaladunk Bruno Bourel és Vancsó Zoltán Budapest-képei között, valódi megállásra azonban ismét csak Révész Tamás késztet, aki Roma sorsok 35 év távolában címmel csinált duplasorozatot. Az 1977-ben lefényképezett Búcsú a cigányteleptől című sorozatának szereplői jelennek meg az emberöltővel későbbi képeken is, felnőve, megöregedve. Kálmán Kata Tiborc-kísérletére hajaz a dolog. Az egykori szociofotós a Horthy-korszakban fényképezte végig egy szegény falu lakosságát. Könyve 1937-ben jött ki a Cserépfalvinál, és két hét alatt kapkodták el – az a kor volt ez, amelyben Szabó Zoltán A tardi helyzete és Kovács Imre A néma forradalma is megjelent. Aztán 1955-ben Rákosiék megcsináltatták vele a Tiborc új arcát is. Kálmán Kata túl jó fényképész volt ahhoz, hogy az ideológiai cél beteljesülhessen, mégsem elég jó, hogy ne látsszon a képeken az elváráshorizont.
A kísérlet tehát hasonló, de a rendszerváltás után készülő Révész-fényképek és a harmincöt évvel ezelőtti párképek olyan érzékeny összjátékot hoznak létre, amelyre Kálmán Kata nem volt képes – ennyit tesz a szabadsághiány vagy a művészi szabadság megléte.
Megdöbbentő Cseke Csilla női börtönsorozata, és a vele szembeni Hernád Géza-sorozat 2008-ból a Lipótmezőről. A több fotográfiai nagydíjjal kitüntetett munka nyolc év elteltével sem ereszti el a nézőt. Érvényes.
Az És azon túl című szekcióba kerültek a fotográfiával határos műfajok, illetve – meglepetésre – Robert Capa ukrajnai sorozata a hidegháború éveiből. Noha ritkán látható egyben, fotótörténeti jelentősége nagy – mint ahogy érdekes az a beszéd is, amelyet az ukrajnai utazás után Amerikában tartott a fényképész, felhívva a figyelmet az ellenségeskedés értelmetlenségére, kivívva ezzel a hivatalos amerikai politika rosszallását –, de akárhogy igyekszünk megfejteni, hogy ez miként kerül a kortárs videómunkák és installációk közé, nem sikerül. A teremben a mozgóképek nem egyszer zavarják egymást. Itt adnánk fel másodszor. De nem adjuk fel. Horváth Éva Mónika Tömegdinamikák című munkája marasztalja a nézőt, aki szembesül a nagyváros és a nagyvárosi agresszió ritmusával, Bende Attila ceausescus videójátékkal emlékeztet a Kárpátok géniuszának Romániájára, Pauer Gyula 1956-os sztéléibe pedig korabeli felvételeket épített bele. Ötvenhatos témát dolgoz fel Kovács János is, aki egy, Molnos Péter által egy bolhapiacon megtalált ötvenhatos gyereknaplót állított ki, illetve annak oldalait egy digitális hordozófelületen. Kár, hogy olyan gyorsan pörögnek a lapok, hogy nem lehet elolvasni a bejegyzéseket. (Aki mégis szeretné, jó, ha tudja, hogy az akkor kiskamasz Csics Gyula füzetének reprintje megjelent 2006-ban az 1956-os Intézet kiadásában.)
A kiállításlátogató itt már nem igazán tudja, merre forduljon: Milorad Kristic Das Anatomische Theater című munkája vagy Czakó Zsolt Vocabula Caduet című installációja, amely az átlyuggatott felületen átszüremlő fény játékával operál, egyaránt elég lenne félórás programnak.
De nem terhelhető tovább az agy és a retina. A következő termeket már másnap nézzük végig. Azonban ismét nem látunk mindent.
Mert ki ne töltene hosszú perceket a közelmúltban elhunyt Telek Balázs lightboxokból összeállított zseniális Ikonosztáza előtt? A falként összeépített portrék a sötét teremben úgy jelennek meg, mint a barokk festmények, vele szemben Koller Margit Időjárásának vetített ablakszemeiben az évszakok változnak. Tovább haladva pedig Molnár Zoltán és Csudai Sándor hajléktalanportréi kényszerítenek megállásra.
A Teskép szekcióban Baricz Katalin gÉn című 2008-as gyermekportré-sorozata nyűgöz le, csakúgy, mint Tóth György 2014-ben Tunyogi Henriettről készült három képe, de nehéz lenne megállás nélkül elmenni Kovalovszky Dániel Beavatottak – a klinikai halálból visszatérőket ábrázoló – sorozata, Horváth M. Judit felkavaró gyermekjátékai vagy Balla Vivienne 2010-es Új generációja mellett is: a kifejezés nélküli arcok olyanok, mint Huxley Szép új világának hősei.
Megkísérelünk visszatérni az előző alkalommal már bejárt termekbe, majd megállapítjuk: ottalvós hetijegy nélkül nem lehet megnézni a fotóművészeti szalont.
Hogy ennyi kiváló anyagot sikerült felvonultatnia a két kurátornak, Szarka Klárának és Bán Andrásnak, meggyőz arról, hogy a magyar fotóművészet él és virul. A kiállítás nagyszerű. És mivel túl nagy, áttekinthetetlen.