A jó hercegné legendája nyomában

Emiatt különösen visszataszító halálában újra és újra kiszolgáltatni a kíváncsiságnak, újabb és újabb hasznot húzni, ha már belőle nem lehet, legalább a történetéből. Másfelől viszont a Diana-sztori maga archetipikus toposz. Olyan típustörténet, mintha Shakespeare írta volna, vagy a középkori mesék forgatókönyvét használta volna a sors. Mivel pedig archetipikus, amíg emlékeznek rá az emberek, mesélni fogják. És az érdeklődés is fennmarad.

A fentiek miatt vegyes érzelmekkel lapoztunk bele Antonio Caprarica Diana utolsó nyara című kötetébe, amelynek hosszú alcíme a következő: Az igazi szerelem olyan, akár a szellemjárás, mindenki beszél róla, de csak nagyon kevesen látták (amely idézet amúgy La Rochefoucauld-tól származik). A kötet Bánki Vera fordításában az Európa Kiadónál jelent meg. Személyes hangvételű bevezetése legalábbis meglepő: a szerző, ahogy írja, véletlenül volt szemtanúja Dodi Al-Fayed és Diana olaszországi nyaralásának, mert ugyanazon a strandon pihent. Filmforgatókönyvszerűen elevenednek meg aztán az 1997-es nyár történései, majd az író azzal szembesít, miként használta fel a hercegné személyét, érzelmeit, fájdalmát a bulvársajtó a példányszámemelésre. „Az élő Diana a címlapon a dupláját érte minden más címlapnál. A halott Diana a duplájának dupláját éri” – idézi Rupert Murdochot, a „Cápát” a szerző, aki szépen kibontja, miként vált „áruvá” ebben a játszmában egy élő ember, aki hamarosan egy másik játszma áldozata is lett. Tönkrement házassága után olyan helyzetben találta magát, amelyben a leginkább eszköznek kellett, az egyiptomi mágnásfamília rajta keresztül óhajtott volna bekerülni a brit elitbe – legalábbis a szerző szerint. Noha a sztorival kapcsolatos spekulációk épp azokat a bulvárvájkálásokat idézik, amelyekről oly kíméletlenül ír az előző fejezetben, legalábbis elgondolkodtatók, mint ahogy az is, miként használta Diana és Károly herceg „üzengetésre” a médiát. A könyv közepe táján úgy tűnik, egy Dickens kaliberű író remekművet tudna teremteni egy ilyen típusú történetből, amelyet az élet már felvázolt, bonyolult emberi kapcsolatokkal, anyós–meny villongással, a híresek és szépek megannyi nyavalyájával.

A szerző ismerteti, hogyan lett Diana a jó ügyek elkötelezettje, ír a taposóaknákkal fertőzött területeken folytatott jótékonysági kampányairól – megpróbálja megfejteni azt is, miért volt szüksége Dianának arra, hogy a veszélyeztetett területekre vagy az AIDS-esek sorsára ráirányítsa a figyelmet, és úgy véli, a szenvedőkkel való együttérzés képessége, igénye lehetett a kulcsa mindennek. Egy szomorú sors utolsó pillanatainak viszonylag pontos dokumentuma a kötet.