A halk, rejtélyes férfi, az Angyal meg a többiek

Paolo Genovese a 2016-os Teljesen idegenekért megkapta a David di Donatello-díjat, a film pedig jó sokáig futott telt házzal, Olaszországban és Magyarországon is. Nem véletlenül: az egyszerű ötletre épülő sztoriból Genovese shakespeare-i drámai érzékkel hozott ki mindent, amit lehet. Most A hellyel ráduplázott. Ugyanolyan jó.

Az amerikai sorozaton alapuló forgatókönyvet ketten jegyzik: a rendező és Isabella Aguilar.

Ugyanaz a szembetűnő, mint a Teljesen idegeneknél: Genovese munkája közelebb áll valamiféle filmre vitt kortárs színházhoz, mint a klasszikus értelemben vett filmhez. A filmes értelemben vett „látványnak” szinte semmi szerep nem jut. Végig a színészeken van a kamera, akik nemhogy egy helyszínen, de konkrétan egy éttermi asztalnál játsszák végig a 113 percet, épp úgy, mint a Teljesen idegenekben, ahol nem távolodunk el a vacsoraasztaltól. Ez a történetépítés gyakorlatilag minden terhet a színészre rak, így talán nem véletlen, hogy Genovese nagyon körültekintően választott, és részben ugyanazokat választotta ki: Alba Rohrwachert és Marco Giallinit is láttuk már az előző filmben.

Nemcsak az apácát alakító Rohrwacher, a rendőrt játszó Gialliani, de a többiek is nagyon jók a sztoriban, amely szokatlan abból a szempontból is, hogy a film voltaképpeni történetét a nézőnek kell összeraknia a szereplők által elmeséltekből.

Amit látunk, az annyi, hogy egy férfi (Valerio Mastandrea) egy étterem asztalánál fekete jegyzőkönyvvel ül, és feladatokat ad a hozzá forduló embereknek, akik a feladat teljesítésétől várják, hogy problémájuk megoldódjon. Egy idős hölgy (Giulia Lazzarini) Alzheimer-kóros férjét szeretné egészségesen visszakapni, és ezért kezdetben kész felrobbantani egy éttermet, anélkül, hogy elgondolkozna tervezett tette súlyán. Annak a drámáját, ahogy lassan tudatosodik benne, hogy mire készül, úgy játssza végig a szemünk előtt, hogy egyszerre tündéri idős hölgy és veszélyes elmebeteg. Kiszámíthatatlan, hogy miképp dönt majd.

Chiara nővér (Alba Rohrwacher) elvesztette hitét Istenben, és hogy visszakapja, kész bármire. Egy vak fiú (Alessandro Borghi) a látását akarja visszaszerezni, akárhogy. Vagy mégsem akárhogy?

Genovese, ahogy a Teljesen idegenekben másfél-két órában egy nagyon egyszerű ötlettel leplezi le a látszólagos viszonyokat, és mutatja meg az ember hajlamát arra, hogy hazugságban éljen, most ugyanennyi idő alatt szedi ízekre a döntéseink mögött rejtőző embert, és mutatja meg, hogy egyszerre vagyunk erkölcsösek és erkölcstelenek, jók és rosszak, és hogy mindannyiunkban folyamatosan, szünet nélkül küszködik – ha úgy tetszik – Isten az ördöggel. Néha pedig nem lehet megmondani, hogy miért döntünk így vagy úgy. Nincs magyarázat. Egyetlen pillanat elég, hogy megforduljon nemcsak a saját sorsuk ezeknek az embereknek, de mindazoké is, akikkel kapcsolatban állnak. A férfi kuncsaftjai közül ugyanis van, aki a jónak, van, aki a rossznak enged – csak éppen nem mindig a látszólagos jó a jó, és a látszólagos rossz a valódi rossz.

Azt, hogy a kuncsaftok közül ki milyen viszonyban van a másikkal, végül a néző rakja össze – de hogy miként vezetett az egymással összefüggő sorsú férfiak és nők útja épp ugyanahhoz a mágushoz – angyalhoz? ördöghöz? – azt soha nem tudjuk meg.

A filmben, bár pár négyzetméteres területen játszódik csak, Genovese évszázados toposzokat használ: a bárpultnál rendszeresen a 13. számú székre fókuszál a kamera, az étterem rejtélyes pincérnőjét, aki az egyetlenként nem félelemmel fordul az ismeretlen férfi felé, de aki éppoly rejtélyes, mint maga a férfi, Angelának (Angyalnak) hívják, a háttérben pedig történik egy bibliai értelemben vett csoda, amiről az egyik férfi meséjéből értesülünk. Soha nem tudjuk meg, ki a végig faarccal játszó férfi, aki sorsát végül meglepetésre Angela (Sabrina Ferilli) kezébe látszik tenni, csak a hozzá fordulók sorsa körvonalazódik: ketten meghalnak, a többiek felszabadulnak vállalt kötelezettségeik – mániáik – alól. Voltaképp mindegyikük maga mérte magára a sorsát. A rejtélyes férfi csak az információk összességének birtokában volt, de nem befolyásolta az emberi döntéseket.

Genovese filmjei nem mérhetők filmes párhuzamokkal. Nincsenek ugyanis igazi filmes párhuzamai, pedig nagyon jó rendező.

Shakespeare-i, ibseni, becketti mércével viszont mérhető: legalább annyira zseniális drámaíró, mint a felsoroltak.

A hely az év eddigi legjobb filmje a magyar mozikban. w



A hely / The Place

feliratos, olasz film, 113 perc, 2017

16 éven aluliak számára nem ajánlott,

r.: Paolo Genovese



10/1