Kultúra

A budapesti underground életből New Yorkon keresztül Cannes-ba

New Yorkban rabbinak is tanult és több tévéfilm főszerepét eljátszotta a Saul előtt

Röhrig Géza, 68. cannes-i fesztiválon a zsűri Nagydíjával kitüntetett Saul fia című filmjének 48 éves főszereplője eredetileg költő és zenész, a nyolcvanas években underground zenekart működtetett Budapesten.  

Ahogy egy korábbi, Szőnyei Tamásnak adott interjújában fogalmazott, zenészként a Beatrice és Cseh Tamás hatása alatt állt. Együttesét, a Huckleberry nevű punkbandát betiltották, ennek ellenére a Fidesz alakuló kongresszusának záróprogramja egy Huckleberry-koncert volt 1988-ban. Röhrig előbb a bölcsészkar magyar–lengyel szakos hallgatója, majd a Színház- és Filmművészeti Főiskola növendéke volt, ezután Izraelbe költözött, később pedig New Yorkba, ahol évek óta él. Több verseskötete jelent meg magyarul, az első a Múlt és Jövő kiadónál Hamvasztókönyv címmel 1995-ben, majd ezt követte a Fogság, A Rebbe tollatépett papagája – képzelt haszid történetek, az Éj, a Sziget és a 2006-os Titok, szintén a Múlt és Jövőnél.

New Yorkban rabbinak is tanult és több tévéfilm főszerepét eljátszotta a Saul előtt.

A filmről úgy vélekedik: az benne a szép, hogy állandóan lebegteti, hogy Saul tényleg a fiát találja-e meg. A gázkamrák halottait a krematóriumba szállító sonderkommandósok a saját szűk világukba menekülnek, „őt meg egy olyan élmény éri, ami hirtelen kibillenti” – mondta Röhrig Géza az MTI-nek. A színész a helyzetet érzékeltetésére Benedek István Aranyketrec című könyvére utalt, amely egy pszichiátriai intézetben játszódik: a vizitre érkező orvost egy reggel az elmebetegek üvöltése helyett csönd fogadja, az egyiküknek gyermeke született, és ez olyan elementáris élmény volt a többiek számára, hogy gondozni kezdték. „Auschwitzban az a dolgok rendje, hogy tízezer embert égetnek el egy nap. Ennyi halál között az egyik mégis ki tud emelkedni, ami fantasztikus vigasz. Azt gondolom, hogy Saul boldog ember” – mondta Röhrig Géza, hozzátéve, hogy miközben a film a pokol epicentrumában játszódik, mindazonáltal a remény filmje.

„A nagy kérdés, amit a film után sokan magukban dédelgetnek: én hogyan viselkedtem volna? Az igazán nagy alkotások az ember önismeretét mélyítik el. A nézőnek önmagába kell néznie, hogy rájöjjön, arra, helyes úton jár-e, helyes módon él-e, vajon szolidáris tudott volna lenni, tudott volna Saul lenni? Nem hiszem, hogy egy informatív, tényfeltáró dokumentumfilm ezt nyújthatja. Az élet erkölcsi kérdés, a magatartás erkölcsi kérdés, egy dokumentumfilm nem tud rákérdezni olyan katartikus erővel, mint egy művészfilm vagy fikció” – fejtegette a színész, aki, amikor Lengyelországban élt, egy hónapon át minden nap elment az auschwitzi emlékhelyre.