A Teleki tértől az amerikai álomig

Munkácsi extrém helyzetekben is képes volt jó képet csinálni (Fotó: MH)

Kolozsvárott, Mermelstein Márton néven egy hétgyerekes zsidó család gyermekeként született százhúsz éve, 1896. május 18-án Munkácsi Márton – Martin Munkácsi –, az egyik legismertebb magyar származású fényképész. Tizenöt éves volt, amikor a családja Pestre költözött. Eleinte ő is szobafestőnek készült, hamarosan azonban inkább újságíróként, majd fotósként igyekezett megélni. Dolgozott az Estnek, a Délibábnak, a Tolnai Világlapjának, a Ma Estének és más képes újságoknak, riportképei pedig a Pesti Napló Képes Mellékletében jelentek meg Balogh Rudolf és Escher Károly fotói mellett, míg a Színházi Életben a később szintén világhírűvé vált Gyenes János (Juan Gyenes) és Willinger László mellett tanulta a mesterséget. A fiút, aki kezdetben tudósítói munkát végzett, először egyik szerkesztője küldte el fényképezni egy temetésre. Munkácsi a Teleki téren vásárolt egy használt kamerát, amelyről állítólag azt sem tudta, hogyan működik, a kép mégis olyan jól sikerült, hogy közölték – a legenda szerint azért lettek ennyire tökéletesek a szomorú fotók, mert nem volt meg a kamera frontlencséje.

Munkácsi hamar megtanulta a fényképezést, annyira, hogy 1917-ben – 21 évesen – műtermet nyitott a Baross utcában. Két évvel később a villamosról lefényképezett egy utcai affért. Akár a Cortazar-novella nyomán született Antonioni-filmben, a Nagyításban, ő sem tudta, hogy mit rögzít: épp egy gyilkosság előtti percet kapott el. Később derült ki, hogy mi történt, amikor nagy port felverő per indult egy civil ellen, aki megölt egy katonát. A fényképet bizonyítékként használták fel a perben. Munkácsiról a korabeli Budapesten számtalan pletyka keringett, egyszer állítólag egy bokszmeccsen, ahol tilos volt a magnézium használata a tűzveszély miatt, ő mégis ezzel dolgozott – a vakut helyettesítették a felvillanó magnéziumfénnyel –, de mire a tűzoltó odaért, ahol villant a magnézium, ő már máshol villantott, végül végigkergetőzték a meccset. Végigfényképezte a cigányok életét – ez majd csak jóval később a szociofotós Kálmán Katának jut eszébe rajta kívül –, amikor azonban volt egy vitája az egyik szerkesztőséggel, egyszerűen kilépett az Est Lapoktól és Berlinbe költözött. Akkoriban a városban nem ő volt az egyetlen – később – világhírű magyar. Itt dolgozott már Moholy-Nagy László a Bauhausban, aki feleségével kidolgozta a Bauhaus oktatási programját, mielőtt Amerikába költözött. Bár Budapesten élt, könyvét, a Photo und Publizitätet itt adta ki Pécsi József – a kötetben pedig közreműködött Kepes György is, aki Munkácsi kiköltözése után nem sokkal szintén Berlinben telepedett le. 1931-ben aztán Berlinbe érkezett Robert Capa is, akit akkor még Friedmann Endrének hívtak, és aki azzal a Rolleiflex géppel kezdett el dolgozni, amelyet Kepes adott neki kölcsön, aki még Pécsitől kapta. Ez volt a fizetsége, mivel könyvtervezőként (is) közreműködött Pécsi könyvében. A városban élt a később szintén Európában befutó Besnyő Éva, a kis Friedmann barátnője is, és évek óta itt dolgozott a legendás Stefan Lorant (Lóránt István) képszerkesztő, aki aztán majd 1933-ban, Hitler börtönéből szabadulva tér csak vissza Pestre, hogy mielőtt újra emigrál, megújítsa a pesti képeslapkultúrát...

Munkácsi is hamar feltalálta magát. Szinte azonnal leszerződött az Ullstein Verlaggal, és 1928. október 14-én meg is jelent első képe a Berliner Illustrierte Zeitungban. Hamarosan utazó riporter lett. A Das Deutsche Lichtbild évkönyv közölte egyik leghíresebb képét, a Fiúk a Tanganyika-tóban címűt – érdekessége, hogy bár ezzel a címmel jelent meg, nem a Tanganyika-tónál, hanem Libériában készült.

Munkácsi továbbra sem tagadta meg magát, Törökországban például lefényképezte az európai ruhában táncoló Kemal pasát, a képből pedig akkora botrány lett, hogy Törökország diplomáciai úton tiltakozott.

Ő örökítette meg 1933. március 21-én a pillanatot, amikor az új, nemzetiszocialista többségű Reichstag nyitóülésén Adolf Hitler kancellár és Paul von Hindenburg államfő kezet fogott. Ebben az évben német kiadója kiküldte Amerikába, és ha már ott volt, a Harper’s Bazaar felkérte egy kis mellékesre: divatfotózásra. Munkácsi egy szót sem tudott angolul, de valahogy elmagyarázta a modellnek, Lucile Brokaw-nak, akit kivitt a tengerpartra, hogyan kezdjen el futni. Ez volt az első olyan divatfénykép, amely nem stúdióban készült, és amelyen a modell mozgás közben jelenik meg. A fotó ma világhírű. Munkácsi ekkor még visszament Berlinbe, egykori munkahelyén, az Ullsteinben azonban egy náci szerkesztő fogadta, aki visszadobálta gyümölcsökről készült fényképeit, mondván, hogy a képeken látható banán nem árja gyümölcs.

A fotós azonnal összepakolt, s 1934. május 15-én, a 38. születésnapján érkezett Amerikába. A Harper’s Bazaarban biztos munka várta. Útközben, ha már ott volt, lefényképezte saját hajójuk és egy másik hajó összeütközését, és azonnal eladta a képet a New York Journalnak kétezer dollárért.

Munkácsi pár éven belül az amerikai művészvilág ünnepelt sztárfényképésze lett: fotózta Greta Garbót, Fred Astaire-t, Charlie Chaplint és Katherine Hepburnt.

1935-ben megjelentette a Think while you Shoot (Gondolkozz, amikor kattintasz) című könyvét, amelyben felsorolta a jó fénykép születéséhez szükséges titkokat, hamarosan pedig elkészítette a Ladie’s Home Journalnak a How America lives (Hogyan él Amerika) sorozatot. Ebben az időben állította össze Kurt Safranskival, az Ullstein korábbi szerkesztőjével azt a laptervet is a Harper’st kiadó Benjamin Hearstnek, amely a Life magazin kiindulópontja lett (noha Hearst az ő anyagukat elutasította).

1943-ban Munkácsi nem bírta tovább a feszített tempót, szívrohamot kapott. Ekkor már leáldozóban volt a csillaga: fotói nem jelentettek újdonságot, aktalbuma gyakorlatilag megbukott. 1963-ban, elfeledve halt meg. Újrafelfedezését Cornell Capának köszönhetjük. 1995-ben a Magyar Fotóriporterek Társasága Munkácsi Márton-díjat alapított, amelyet évente a sajtófotó-pályázaton ítél oda a zsűri. 2010-ben a Ludwig Múzeumban volt látható az életműtárlata.