A Nagy Ember esendősége

Eleve merész vállalkozás élő politikusról játékfilmet forgatni, még merészebb olyan megosztó személyiségről, mint az olasz politika jó évtizedét meghatározó Silvio Berlusconi. Ha állást foglal a rendező, azt, ha nem, akkor azt lehet rajta számon kérni, de kérdéseket vet fel az is, hogy ilyen típusú filmben hol van a valóság és a fikció határa, hol van a filmbéli fiktív karakterhez viszonyítva a modelljeként szolgáló valós ember személyiségi jogainak határa. Sorrentino azonban úgy veszi ezeket az akadályokat, hogy mindezeknek a nagyon hosszú filmidő – két és fél óra – alatt felmerülni sincs okuk. Vizuálisan és a forgatókönyv szempontjából is olyannyira kitalált, jól összerakott munkát nézünk, hogy nemcsak nem érezzük soknak, de a hibát sem találjuk sehol.

A rendező 2013-as, A nagy szépség című filmjéből is ismert Toni Servillo az egyik legjobb olasz színész, gesztusrendszere és mimikája olyannyira eltalált, hogy képes túlemelkedni az általa megformált figurán, megmutatva az általános Politikus, vagy inkább Populista Politikus ellentmondásos arcát is. Servillo alakításában Berlusconi nem egyértelműen rossz vagy jó. Hanem ember. Valaki, akinek elképesztő érzéke van a manipulációhoz, ez azonban nem egyszer egybecseng az emberek vágyával. Zseniálisak és nagyon sorrentinósak például azok a jelenetek, amikor Berlusconi az unokáját tanítja a manipuláció művészetére, vagy amikor telefonbetyárként egy tetszőleges számot kiválasztva kipróbálja magát, hogy a megvan-e még a rábeszélőképessége.

Személyiségét jól ellenpontozzák a körülötte mozgó figurák, Sorrentino a legjobb színészeket választotta ki. A politikai szerepre ácsingózó pitiáner bűnözőt, Sergio Morrát remekül alakítja Riccardo Scamarcio, a karakter eléggé kitalált ahhoz, hogy megértsük: mi a különbség a nagyformátumú, sikerre született politikusok és a szorongó karrieristák között. A színésznők közül az intelligens szeretőt alakító Kasia Smutniak, a feleséget megrázóan alakító Elena Sofia Ricci, a politikai főmadámként feltűnő Anna Bonaiuto mind-mind tökéletesen hozza a főszereplő körüli pályán keringő figurák alaptípusait. A jelenetek pedig eléggé kitaláltak ahhoz, hogy ne pusztán a hatalomról kapjunk képet, hanem emberi történet is kibontakozzék a szemünk előtt. Nemcsak Berlusconi mint nagy játékos, de mint visszautasított szenvedélyes öregember, mint a feleségével ambivalens viszonyban lévő férj és mint bohóc is előkerül, Sorrentino azonban, noha számtalanszor elmegy a határig, meg is áll ott. A legkegyetlenebb jelenetekben, amikor megmutatja a Nagy Ember esendőségét, sem válik ízléstelenné vagy didaktikussá.

Képi világában a film leginkább A nagy szépséget idézi: ismét elgondolkodtat a Fellini tömegjeleneteit megidéző, azokat a huszonegyedik századra interpretáló bulijelenetekkel. A lenyűgöző látvány, a luxusélet mögött semmi sincs: nincsen egyéni ember, csak test, drog és pénz, mint ahogy ezt a Berlusconinak felkínált, de nemet mondó fiatal lány ki is jelenti.

A film egyik legszebb pillanata ez, amelyben az Alice Pagani alakította Stella a maga húsz évének egyszerű nyerseségével vágja Berlusconi arcába: olyan szaga van, mint a nagyapjának, ezért nem lesz az övé. És még ha az is lenne: mi van utána? Mi van, ha ezáltal bekerül az elitbe? Semmi. És nem kéri a semmit. „Számomra véget ért a nyár” – mondja szomorúan, és elhagyja a kivilágított buli helyszínét. Nem azért nem adta el magát, mert az erkölcstelen. Hanem, mert a pénz, a hatalom és a politika világa olyan valami, amely után másnap semmi sincs.

A film kezdetén a nappaliba betipegő birka nagytotálban mutatott arca, a gyermekei vacsorájának elkészítése közben kokaint szippantó bűnözőfeleség – ebben akad egy kis tarantinói utóérzet is –, a magukat eladó tárggyá alázó arctalan női testek tömegjelenetei, a számtalan snittben feltűnő fény- és tengerjáték mind árnyalja a hatalmi játékot.

Mindeközben Berlusconi nemcsak a képviselők megvásárlásával, a földrengés sújtotta régióban élők nyomorát kihasználó módon kampányolva, hanem bármi áron tör a hatalomra. A csavar Sorrentinónál azonban az, hogy olyan személyiségnek mutatja a politikust, aki a hatalom és pénz mellett azért akar nyerni, mert a magáról kialakított képébe más nem fér bele: ő a Vezető. Más nem tud lenni. Legfeljebb gyermek: ezért rakja tele villája kertjét játék tűzhányóval és körhintával. Amikor pedig ígéretéhez híven műfogsorral lepi meg a földrengés által földönfutóvá lett idős asszonyt, nehéz eldönteni, hogy valóban hisz-e a saját jóságában és abban, hogy Olaszországnak szüksége van rá, vagy pusztán cinikus és populista húzásról van szó. Ugyanígy nehéz igazságot tenni a feleségével való kapcsolatában – a film vége felé kirobbanó csúcsjelenetben sok mindent vágnak egymás fejéhez, a nézőnek azonban nem sikerül az azonosulás egyikükkel sem, nagyon úgy tűnik: feltételezik egymást, egymás tükrében váltak épp ilyenné.

A várhatónál sűrűbb emberi dráma lett a Silvio és a többiek – és nagyon jó film. A baj csak az, hogy Sorrentino rendezett ennél jobbat is, nem egyet.

Silvio és a többiek
Olasz–francia életrajzi film, 2018
R.: Paolo Sorrentino
10/8