Kultúra
A Garuda-madár esete Kassák Lajosékkal
Törzsi tárgyakból álló tárlat a Magyar Nemzeti Galériában – Utazás Ausztráliától Mongóliáig a Néprajzi Múzeum gyűjteményével
Négy tematikus egységben mutat be Afrikából, Indiából, Mongóliából, Ausztráliából és Dél-Amerikából származó törzsi tárgyakat, valamint huszadik és huszonegyedik századi műtárgyakat az a tárlat, amely Perspektívák – művészet és etnográfia címmel nyílt meg Frazon Zsófia és Wilhelm Gábor kurátorok rendezésében a Magyar Nemzeti Galéria C épületében.
A kurátorok igyekeztek nemcsak a Néprajzi Múzeumból származó gyűjteményi darabokat bemutatni, de azt is körvonalazták, hogy a huszadik században miként jelent meg a törzsi művészet az európai múzeumokban és kiállítóterekben.
Az első egységben, amely a Művészet és etnográfia címet kapta, felhívják a figyelmet arra, hogy bár a huszadik század elején a keleti, távol-keleti tárgyakat már gyűjtötték Európában, a törzsi kultúra viszonylag ismeretlen volt, még akkor is, amikor a századelőn megjelentek az első afrikai tárgyak a párizsi világkiállításon, illetve a – harmincas években aztán lebontott – Trocadero Palotában. Az európai nagyközönség nem műtárgyakként, hanem egzotikus tárgyakként tekintett az afrikai gyűjtemény darabjaira, a művésztársadalom azonban felfedezte ezt a világot: mások mellett Matisse is gyűjteni kezdte az ilyen tárgyakat.
Magyarországon hamar, már 1911-ben volt kiállítás törzsi tárgyakból: a Keleti Kiállítást a Művészházban rendezték meg – még a párizsi bemutató előtt! –, katalógus is készült hozzá Rippl-Rónai József bevezetőjével, a kiállítással egy időben pedig Vitéz Miklós írt a Ház című folyóiratban cikket az „oriens” művészetről, négy évvel Carl Einstein Negerplastik című 1915-ös könyve előtt. A tárlaton látható egy olyan, Maliból származó termékenységszobor, amely ezen az 1911-es tárlaton is szerepelt.
A második egységben, Affinitás címmel egy 1984-es New York-i kiállításra reflektálnak, amelynek címe Primitivizmus a 20. században: a törzsi és a modern affinitása volt, és a modern művészet és a törzsi művészet összefüggéseit vizsgálta. A huszadik századi alkotók közül Picasso, Modigliani, Klee és Gauguin is szerepelt itt a kétszáz, más kontinensről érkező tárgy mellett, a tárlat azonban vitát váltott ki, mivel csak esztétikai-formalista módon teremtett kapcsolatot a két világ között. A New York-i párosítás ötletét alapul véve most a Nemzeti Galériában Baráthosi Balogh Benedek 19–20. századi, Amur-vidéki gyűjtésének darabjai, a fa bálványok kerültek Kassák Lajos és Vajda Lajos művei mellé. Míg Kassákot egy hatvanas évekbeli maszkos önarcképkollázsa idézi meg – és a Tett 1916-os száma, amelyben szerepelt egy maszk, valamint az 1921-es Ma-antológia a „néger” versekkel és Kassák címlapjával –, Vajdától egy 1930-as évek elején készült fotókollázs került ki, rajta afrikai alakokkal, valamint az 1936-os Maszkos ikon. A szervezők idézik a művészt, aki Kornissal együtt azon dolgozott, hogy olyan közép-európai művészeti zónát alakítsanak ki, amelyben egyesül a francia és az orosz képzőművészet hatása. A Kontextusok elnevezésű, harmadik egységben Susan Vogel 1980-as évekbeli kiállításaira reflektálnak. A Museum for African Artban megrendezett tárlatokon a törzsi tárgyakat különféle kontextusokban helyezte el, bizonyítva azt, hogy a környezet, az elhelyezés, a tér módosítja a befogadói attitűdöt és az értelmezést is. Itt látható Hans Leder 20. századi utazó Mongóliából hozott két kis sámánszobra. A táncosokat a tibeti buddhizmus egy ágát követő törzs tagjai Leder kérésére készítették. Szimbolikájuk olvasható: ahogy kérdésünkre Wilhelm Gábor kurátor kifejtette, a táncosok a lámaizmus kanonizált táncát járják. Egyikük Garuda-fejű (ez a tibeti mitológiában a négy méltóság egyik jelképe, a bölcsesség szimbóluma, a Nága, a kígyó legfőbb ellensége madár formában – a szerk.), másikuk szarvasmaszkot visel. A Garuda szájában egy kígyó tekereg. Az egyik táncos ruháján látható a létkerék ábrázolása, a másikén a koponyák mint a tibeti halotti kultusz jellegzetes tárgyai.
Szintén a kígyó jelenik meg a szemben lévő falon látható ceyloni maszkon, ahol a maszk orrlyukából tekeredik ki. Az álarcot a süketség gyógyítására használták, a süketséget pedig a kígyó szimbolizálja, mivel nincsen füle: úgy vélték, hogy a maszk felvételével a baj a kígyóba költözik, levételével a betegség távozik.
A tibeti táncosok mellett lévő venezuelai blokkban a maszkkészítés egész folyamata végigkísérhető. A bennszülöttek hite szerint a tárgyak szakrális jellegüket a készítés során nyerik el, amiben szerepe van a készítés közben elénekelt mágikus daloknak, illetve a készítők által fogyasztott tudatmódosító szereknek is. A maszkokat vadméhfészekből alkotják meg, és a három hónapos rítus végén visszaviszik a természetbe, átadva őket az enyészetnek. Ebben a blokkban látható az a Húsvét-szigeten talált ősszobor, amely a tárlat legrégebbi tárgya, valamint egy ausztrál álomősök-ábrázolás.
A negyedik, Test és perspektívák részleg Philippe Descola francia etnológus A képek műhelye című 2010-es tárlatára reflektál – illetve azt vizsgálja, hogy miközben Európában évtizedeken át „vadakként” jelentek meg a köztudatban más népek és azok kultúrája, amelyet a Nyugat-központú európai ember alárendelt kultúraként azonosított, addig a gyarmatosítottak képzetei közt is megjelent a kolonizáló fehér ember, akit ábrázoltak is. A tárlaton szerepelnek olyan szobrocskák, amelyeket afrikaiak készítettek a gyarmatosítókról. Az európai kalapban, puskával, zsebre tett kézzel jelenik meg, míg az új-guineai alkotó ugyanezt a figurát – a kalap és a fegyver itt is attribútum – lóra ültette a 19. században, mivel a lovak a gyarmatosítókkal jelentek meg a térségben.
A kiállítótér közepén a többi között egy Amur-vidéki bálvány, egy mali ősszobor és egy venezuelai szellemmaszk kapott helyet.
Hogy ezek a tárgyak műalkotások vagy nem, az megközelítés kérdése. Ahogy a kurátorok fogalmaznak, az egyik felfogás szerint ezen munkák vizsgálhatók csak saját kulturális fogalmaikon belül – a másik értelemben viszont olyan kultúraközi művészeti keretben is, amelyben a nyugati művészet és a törzsi művészet együtt kezelhető. Picasso vagy Modigliani alkotásai mellett, után megtekintve a tárlatot alighanem az utóbbi attitűd a működőképesebb.