Kultúra

A Balaton festője Tihanyban

Egry József, a lebegő színek és a megtalált táj – „A fényt mindenki elmosódottnak festi. Engem a fény maga izgat. Az atmoszféra, mely architektonikus”

Szeptember 10-ig még látogatható Tihanyban a Kogart-házban az Egry József Balatonja című kiállítás. A tárlaton több mint harminc alkotás tekinthető meg, amelyeket jelentős hazai köz-, és magángyűjtemények anyagából válogattak.

Egry József 20170901
Elmosódott határok. Az alkotó Visszhang című képe  (Forrás: Kogart)

„Az organikus tájfelfogás, ember és táj közvetlen kapcsolata, a lét kozmikus dimenziója hatja át műveit” – áll a tihanyi Kogart-házban látható Egry József-kiállítás ajánlójában. Több mint harminc festményét mutatják be, jelentős hazai köz-, és magángyűjteményekből. A szeptember 10-ig látható, a győri Rómer Flóris Művészeti és Történeti Múzeummal együttműködésben rendezett tárlat kurátora Marosvölgyi Gábor, a Kogart művészettörténésze.

A Balaton sokáig nemhogy a festőknek nem volt vonzó téma, de a nyaralók is csak viszonylag későn, a tizenkilencedik század végén fedezték fel. Az északi part egészen 1910-ig megközelíthetetlen volt vonaton, de a húszas években már egyre-másra épültek itt a nyaralók, a művészek közül pedig Csók Istvánt, Bernáth Aurélt, Rippl-Rónai Józsefet és Vaszary Jánost is megihlette a tó. (Korábban Brodszky Sándor, Ligeti Antal, Keleti Gusztáv, Telepy Károly, Molnár József és Mészöly Géza is foglalkozott a témával.)

A Balaton festője címet azonban – nem mástól, mint Lyka Károlytól – Egry József érdemelte ki. A művészettörténész egy 1936-os kiállítás alkalmával nevezte így a festőt, aki akkor már húsz éve élt a tó mellett.

Egry József Zala megyében született 1884. március 15-én. Mivel egy birtokper miatt apja mindenét elvesztette, és egy időre börtönbe is került, a család felköltözött Budapestre. A festő nyomorban nőtt fel, az iskolából kimaradt, majd vizet árult a Városligetben, kottát másolt, maltert hordott. Emlékiratai­ban felidézi, hogy hiába szeretett volna bemenni a Nemzeti Múzeumba, mezítláb nem engedték be, pedig gyerekkorától festőnek készült. Sorsa akkor fordult jobbra, amikor bekerült egy dekorfestőhöz inasnak, majd felvette egy arcképfestő.

A művészről szóló tanulmányában Gopcsa Katalin művészettörténész azt írja: a Mintarajziskola esti kurzusait látogató festőnek Lyka Károly és Farkas István festőművész, a Singer és Wolfner későbbi igazgatója próbált segíteni, így juthatott ki előbb Münchenbe, majd Párizsba. Ott, a többi magyarhoz hasonlóan a Julian Akadémiára iratkozott be, nem bírta azonban a szabályokat, hamar otthagyta az iskolát. Párizs, önéletírása tanúsága szerint, mégis nagy hatással volt rá, különösen Gauguin, Van Gogh, Puvis de Chavannes és a barbizoniak bűvölték el.

Tehetsége olyannyira vitathatatlan volt, hogy 1909-es kiállítása alkalmával a Hét kritikusa azt írta róla: ő az a festő, aki huszonnégy óra alatt hódította meg Budapestet, és akiről immár mindenki úgy beszél, mint a magyar Millet-ről.

Az első világháború idején őt is besorozták katonának, a művészvilágból rajta kívül így járt mások mellett André Kertész, Brassaï és Moholy-Nagy is. Alig egy évet töltött a fronton, amikor megsebesült, és 1916-ban a badacsonyi kórházba került. Itt ismerkedett meg az ápolónőként szolgálatot teljesítő Pauler Juliskával, aki a festő miatt elvált férjétől, egy ezredestől.

Ezután a festő nem is tért vissza Budapestre, elbűvölték a balatoni fények. Bernáth Aurél leírja a folyamatot, ahogy Egry elhagyta a „csatornaszínnel kontúrozott” festészetét. Ő maga egy éjszakai balatoni élményről emlékezett meg, mint ami sorsfordító volt: a halászokkal ment ki a tóra, ahol csak a csillagos ég és a víz tükröződése volt, amit látott. Ez volt a pont, ahol, saját szavaival élve, képeiről kimaradtak a záró vonalak, és színei lebegők lettek. Így ír erről: „A tér és a végtelen érdekel. (…) A fényt mindenki elmosódottnak festi. Engem a fény maga izgat. Az atmoszféra, mely architektonikus. Nálam a fény, a pára formát nyer, mint maga a figura, betölti a teret.”

A festő a húszas–harmincas években rendszeresen állított ki Budapesten, 1938-ban azonban tüdőbetegsége súlyosbodott, ezért feleségével együtt Olaszországba utazott. Több művészettörténész felveti, hogy a balatoni és az olasz vásznak közt lényegi különbség nincs: ugyanaz a lebegő ragyogás tölti be a balatoni halászok, mint a taorminai szamár körül a teret.

A háború kezdetekor új műteremházat épített Badacsonyban, 1944-ben azonban pesti műterme megsemmisült, s odaveszett vagy harminc olajképe és sokkal több rajza. A háború után az új hatalom kezdetben elismerte: 1948-ban megkapta a Kossuth-díjat, egy év múlva pedig az ő képeivel nyílt meg Keszthelyen a Balaton Múzeum. De 1950-ben az új ideológia börtönőrei már kizsűrizték a képeit az I. Magyar Képzőművészeti Kiállításról, egy másik képét pedig levetették. A következő évben hunyt el, Badacsonyban.