Kultúra
A Baalbek és a Taormina egymás mellett
Csontváry Kosztka Tivadar életműve a budai Várban – Magángyűjteményben lévő művek is szerepelnek a tárlaton
Érintőképernyős tájékoztató felületekkel, filmrészletekkel, Csontváryról valló alkotókkal, szakemberekkel készült interjúkból összevágott dokumentumfilmmel és egy, a kortárs művészek Csontváry előtti tisztelgő alkotásaiból álló mini tárlattal is gazdagították a volt Honvéd Főparancsnokság épületében, a budai Várban látható, Csontváry Géniusza című kiállítást, így a látogató komplex képet kaphat a magyar festészet történetének egyik legmagányosabb alakjáról.
Ideje: ilyen kaliberű tárlaton még soha nem mutatták be az alkotásait. A tegnapi szakmai megnyitón Gulyás Gábor kurátor fel is elevenítette a meg nem valósult Csontváry-kiállítások történetét, mint mondja, Riegl Judit egy évekkel ezelőtti beszélgetésben mesélte el, hogy már azért is „forradalmat” kellett csinálni a háború után, hogy az alkotó művei egyáltalán kikerülhessenek a falakra. Hiába nyilatkozott úgy az 1963-as székesfehérvári tárlat után Fülep Lajos, a kor elismert művészettörténésze, hogy végre átszakadt a gát, és a művész most már elfoglalhatja a helyét a magyar és a nemzetközi művészettörténetben, ez a mai napig nem valósult meg. Nemcsak a korabeli moszkvai és kelet-berlini, de az 1990-ben tervezett párizsi kiállítás sem jöhetett létre, csakúgy, mint a velencei. Gulyás szavai szerint a meg nem valósult tárlatok listája hosszabb, mint a megvalósultaké, ráadásul ezt a kiállítást is igyekeztek egyesek meghiúsítani. Mint ismert, a kiállítás megrendezésével kapcsolatban a szakmából többen aggodalmuknak adtak hangot azért, mert úgy vélték, nem biztos, hogy a pécsi Csontváry-múzeumból Budapestre szállított művek állapota lehetővé teszi a sérülésmentes mozgatást, ráadásul az uniós pénzből felújított épületet egy helyen meg kellett bontani, hogy a nagyobb művek kiférjenek, ugyanígy, a budai várbéli épület falát is ki kellett bontani, hogy beemelhessék azokat.
A megnyitón a nehézségekről szót ejtett L. Simon László, a Miniszterelenökség parlamenti államtitkára, a budai várnegyed megújításáért felelős kormánybiztos is, aki közölte, a kiállítás léptékéhez képest szerény összegből valósította meg a tárlatot a rendező Várgondnokság. Említette azt is, hogy a vot Honvéd Főparancsnokság épületét a továbbiakban is kiállítótérként használnák.
Keserü Ilona – aki Bukta Imre, Csurka Eszter, feLugossy László, Galambos Áron, Kiss Róka Csaba és Szűcs Attila mellett szerepel is azon a mini tárlaton, amelyet Csontváry-hommage-ként rendeztek meg az épületben –, elmondta: míg a festő kortársainak életművét a későbbi alkotók „birtokba vették”, azaz építenek egy-egy huszadik századi alkotó oeuvre-jére és reflektálnak egy-egy művére, Csontváry továbbra is megközelíthetetlen sokaknak – a festő egyébként nemcsak a mai korral van ellentmondásos viszonyban, de saját korába sem illeszkedik. Keserü Ilona szerint a tartózkodás oka vele szemben lehet az is, hogy a művész nem végzett iskolát, illetve a stúdiumokat abbahagyta, mielőtt az akadémia valami nagyon fontosat „elpusztított volna benne”.
A tanulóévekről az első teremben kapunk képet, ahol a látogatót egy ál-archív mozgókép-felvételen egy Csontváry bőrébe bújt figura köszönti – a festőnek szokása volt, hogy tárlatain maga üdvözölje a betérőket, ezért idézik így az alakját. A javarészt a pécsi múzeum tulajdonában álló tanulmányrajzok mellett a festő ismert önarcképe is szerepel. Csontváry Münchenben, Hollósy Simonnál tanulta ki a szakma alapjait. Az akkor már negyvenegy éves művész kezdeti munkái közül az első szekcióban szerepel az Ablaknál ülő nő és az Almát hámozó öregasszony is.
A második teremben szereplő vadmadár-tanulmányok az útkeresés időszakából származnak, és bár metafizikus többletet – főleg a későbbi munkák tükrében – nehéz lenne felfedezni rajtuk, a sajátos, csak Csontváryra jellemző szín- és fénykezelés megmutatkozik.
A tárlat egyik legérdekesebb darabja ebből a szempontból minden bizonnyal az 1890-es évek elején készült Vihar a pusztán, amely a MODEM Antal-Lusztig-gyűjteményéből érkezett a kiállításra. Noha nagyon korai műről van szó, látható, hogy a festő már igyekszik az elképesztő fényhatások rögzítésére, a képen az ég mintegy kettéválik, a sötét és a világos rész kontrasztja drámai hatású, a megoldás később is jellemző lesz a rá, az égboltot is számtalan művén helyezi főszerepbe.
Talán a kevéssé ismert művek közé tartozik a miskolci Petró-gyűjteményből érkezett Dalmát vidék című 1900-as kis vászon, amelyen már felfedezhető a Csontvárynál később is jellemző „izzó”, vagy fénylő házfal, és érdemes megnézni az 1902-ben Selmecbányáról festett nagy látképet is. A festőre, noha a déli vidékekhez vonzódott, kezdetben nagy hatással volt a norvég Normann Adelsteen, akinek a Szépművészeti Múzeumban függő munkáját hosszú ideig tanulmányozta, és aki nagyban hatott Csontváry kompozíciós gyakorlatára.
Míg a Selmecbánya még Brueghel téli tájképeit idézi, hideg színeivel és aprólékosságával, az 1900-as ével elején a festő megérkezik délre: a Castellammare di Stabia és az Öreg halász már egyenes út a kiteljesedett művészet felé. A mostari híd és a jajcei vízesés a saját hangját megtaláló festő munkái – ahogy a kurátor felhívja rá a figyelmet, Csontváry az egyik első olyan művészünk, aki túllépett a történeti tájfestészet romantikus konvencióján.
A kiállítás főműveket felvonultató második szekciójába Mártrai Erik Neonfolyosóján kell végighaladnia a látogatónak, aki így ér el a Fény útján című részhez. Csontváry szerette volna újraértelmezni a Nap-kultuszokat, foglalkozott a korban oly divatos hun-magyar rokonság kérdésével, és mélyen hitt abban, hogy a hunok napimádók voltak. Különös kontrasztban állnak a fény változásait és a különféle, a fény hatására belülről izzóvá váló felületeket, például házfalakat megörökítő nagyvásznakkal az éjjeli képek, amelyek közül az ismertek – például a Sétakocsikázás Athénban újholdnál – mellett kevésbé ismert munkákat is felvonultattak a rendezők. Alighanem a kiállítás egyik legizgalmasabb darabja a magángyűjteményben lévő Kairói pályaudvar (1903).
Innen már a legismertebb munkák következnek, a Taormina és egyéb főművek mellett azonban érdemes felfedeznünk az olyan apróbb érdekességeket is, mint az 1904-es, szintén magántulajdonban lévő – és ezért kiállításon általában nem szereplő – Athéni utca.
Tagadhatatlan, hogy az óriási főművek egymás mellett megmutatva letaglózó hatással vannak a nézőre – az eddig külön helyszíneken lévő munkákat egyben soha nem volt alkalom látni, és az, hogy ily módon párbeszédbe kerülhetnek egymással a budapesti és a pécsi gyűjteményekben őrzött darabok, akkor is hozzáad valamit a Csontváry-képünkhöz, ha a műveket amúgy jól ismerjük.
A kiállítás záróakkordja a Baalbek, a világ egyik legnagyobb Napút-festménye, valamit a külön szekcióban kiállított Magányos cédrus és a Zarándoklás.
Csontváry azzal az elszántsággal lépett a pályára negyvenegy évesen, hogy a világ legismertebb festője legyen, ismertebb, mint Raffaello. Céljának mindent alárendelt.
Hogy az életmű ma hol helyezkedik el a magyar művészettörténetben és hol az egyetemesben, arra a tárlat nem ad, nem adhat választ. De arra mindenképp alkalmas, hogy párbeszédet indítson a magyar festészet legmagányosabb életművéről. Erre utal az is, hogy a kiállításhoz angol-magyar katalógus készült decemberben pedig a Magyar Nemzeti Galériával együttműködésben Csontváry-konferenciát is tartanak, melynek anyagából szintén kötet jelenik meg.