A 60-as évek szűk levegője

A rendezők egyik legjobb ötlete, hogy a kiállítás terébe egy korabeli panelépületen át léphetünk be (Fotó: Hegedüs Róbert)

Nehéz pontos határvonalat húzni a múlt és a jelen között, így a Magyar Nemzeti Galériában holnaptól látogatható Keretek között – A hatvanas évek művészete Magyarországon című tárlat kapcsán is feltehető a kérdés, hogy hol jelölhetők ki a korszak, egyáltalán – a „hosszú tizenkilencedik század” mintájára – a huszadik század határpontjai – vetette fel Szűcs György, az intézmény tudományos főigazgatója a tárlat tegnapi sajtóbejárásán.

A kiállítás, amelynek installáció­ja úgy van felépítve, mintha egy, a hatvanas években épült házgyári épületbe – oldalán Kádár György sgrafittójával – lépne be a látogató a földszinten, és úgy haladna felfelé a felsőbb szintre, összesen hét egységre tagolódva mutatja be az 1958 és 1968 közti időszak hazai képzőművészetét. A két határpont közül az első a forradalom utáni konszolidáció kezdete és a brüsszeli világkiállítás éve, amelyen hazánk modernista pavilonnal képviseltette magát, míg a korszakvéget jelentő 1968, a prágai tavasz éve és a keleti blokkban erre következő újabb szigorításoké. Ebben az évben jött létre a később három T néven ismert kategóriarendszer. Eszerint a művek tiltott, tűrt és támogatott kategóriákba tartozhattak – amint az a tárlaton kiderül, a művészek azonban így, a „keretek közt” maradva is megtalálták a korszerű kifejezésmódokat. (Mármint azok közül, akik a hetvenes évek elejének disszidálási hullámával nem távoztak.)

Petrányi Zsolt elmondta: a kiállítás ötlete akkor merült fel, amikor a Nemzeti Galéria anyagát a közelmúltban újrarendezték, és bár az új évezredben, „a neoavantgarde népszerűségének korában távolságtartással nézte” a korszak műtárgyait, mégis erősen foglalkoztatni kezdte egy, az anyagból készülő kiállítás, annál is inkább, mert a közép- és fiatal generáció művészei egyre többször nyúlnak vissza a huszadik századnak ehhez a korszakához és olyan mesterekhez, mint Picasso vagy Matisse, valamiféle átfogó modernista szemléletet helyezve a fókuszba. A csehek, lengyelek már feldolgozták az évtizedet, itthon azonban ez a tárlat és a hozzá kapcsolódó kiállítás az első nagyobb kísérlet erre.

A kiállítótérbe belépve az egyik oldalon az évtized kronológiája, a lépcső felett, mint említettük, házgyári épület képe fogad. Innen lehet tovább haladni az első szekcióba, ahol olyan művészek munkái kerültek ki, akiknek életműve az avantgárdban gyökerezik, így Bortnyik Sándor, Uitz Béla, Barcsay Jenő és Hincz Gyula nevével találkozhatunk. Ahogy Petrányi Zsolt fogalmazott, itt elsősorban az foglalkoztatta, hogy miként alakult a „szocialista ember” korában az emberábrázolás, illetve, hogy hová vezethetők vissza a modernista emberábrázolás gyökerei. Szerinte egyfelől a Bauhaus elitistább, a középosztályt kiszolgáló felfogásában, másfelől a szovjetunióbeli húszas, harmincas évek tömegembert fókuszba helyező művészetében kell keresni ezeket.

A második terem az 1958 utáni formatervezést mutatja be, középpontban Somogyi Józsefnek a brüsszeli kiállításon is látható martinászszobrával és annak hatvanas évekbeli változatával, de itt kapott helyet az a Jeges Ernő-kép is, amely egy komlói építkezést ábrázol. A rajta látható vasszerkezet aztán megjelenik a tárlat installációjában is.

A harmadik szekció a politikus művészeté: Petrányi szerint megfigyelhető, hogy bizonyos témák, így a második világháború emlékezete vagy a vietnami és a koreai háború a keleti és a nyugati blokkban is foglalkoztatta a művészeket, és mivel a kor nagy nyugati művészeinek többsége, így Picasso vagy Léger is nyíltan baloldali volt, a kádári diktatúra éveiben nem voltak tiltva. Ebben a szekcióban látható Farkas Aladár szokatlan koncepciójú, a vietnami háború ellen tiltakozó szoborcsoportjának fő darabja. A nemzetközi kitekintés jegyében itt helyezték el Renato Guttuso és a keletnémet sztár, Willi Sitte valamint Bernard Buffet műveit. A negyedik szekció az építést állítja középpontba, míg az ötödik a modernizmus újrafelfedezését. A kiállítás közepében járunk, olyan nagyágyúk, azóta világhírűvé lett alkotók, mint Csernus Tibor művei közt. Csernus 1959-es, a Saint Tropez-i kikötőt ábrázoló képe tele van feszültséggel, csakúgy, mint Gyémánt László felvonulókat ábrázoló festménye, amelyen a tömegből menekülő egyén kerül a fókuszba.

Egy átvezető folyosón kaptak helyet Picasso, Henry Moore és Cocteau grafikái.

Az utolsó előtti egységben a tűrt és a tiltott művészetet jelenítik meg, a lakástárlatok, vidéki kiállítások klubok világát – mint ismert, Aczél György és Bernáth Aurél is szerette volna az absztraktot az alkalmazott művészet keretei közt tartani.

Az utolsó egység a köztéri munkákkal foglalkozik. A tárlatot, amelyen mások mellett Kokas Ignác, Kondor Béla, Gruber Béla, Korniss Dezső és Mácsai István művei is láthatók, filmvetítések egészítik ki.