Százötven éve született a 20. századi költészet egyik legnagyobb alakja

Prágában látta meg a napvilágot, apja vasúti tisztviselő, anyja viszont régi nagypolgári család sarja volt, aki mindvégig elégedetlenkedett rangon alulinak érzett házassága miatt. Két gyermekük született, ám nővére nagyon korán meghalt, így anyja – kárpótlásul az elvesztett kislányért – Rilkét lányruhában járatta, és lányként is kezelte.

1884-ben a szülők különváltak, Rilke anyjával maradt, ám neveltetését apja irányította, aki – saját meg nem élt vágyait követve – katonatiszti pályára szánta. A piarista elemi után a Sankt Pölten-i alsó reáliskola, majd Mährisch-Weisskirchen (ma Hranice, Csehország) katonai főreáliskolája következett, ám a túlérzékeny ifjú még az érettségi előtt búcsút mondott az intézménynek. Megpróbálkozott még a linzi kereskedelmi akadémiával, de innen is elszökött, s végül egy rokona segítségével magánúton érettségizett le egy prágai gimnáziumban 1895-ben.

1894-ben már megjelent egy verseskötete, s elhatározta, hogy irodalmi pályára lép. 1895-ben beiratkozott a prágai Károly Egyetemre, német irodalmat, művészettörténetet és jogot hallgatott, ám egy év múlva csapot-papot otthagyva Münchenbe ment. Itt ismerkedett meg 1897-ben az orosz születésű Lou Andreas-Saloméval, egy német tudós feleségével, aki hamarosan a szeretője és szellemi társa lett. Rilke neki írta firenzei naplóját, amelyben először foglalta össze esztétikai nézeteit, s vele utazott el 1899-ben és 1900-ban Oroszországba, ahol többek között Tolsztojt is meglátogatták. Az orosz táj, az emberek olyan élményt jelentettek Rilke számára, hogy haláláig választott hazájának nevezte az országot. Ekkor kezdte írni első jelentős kötetének, Az áhítat könyvének darabjait, amely egy orosz szerzetes imáit tartalmazza.

1900-ban Rilke a Bréma melletti Worpswede művészkolóniájához csatlakozott, ahol megismerkedett Clara Westhoff szobrásznővel, az egykori Rodin-tanítvánnyal. 1901-ben összeházasodtak, kislányuk született, ám hamarosan elváltak, s külön folytatták pályájukat. 1902-ben Rilke egy német kiadótól megbízást kapott, hogy könyvet írjon Rodinről, s a költő ekkor Párizsba költözött. Tizenkét évig élt itt, kisebb-nagyobb megszakításokkal, hiszen közben utazott: Rómába, Capri szigetére, Svédországba, Spanyolországba, Tunéziába és Egyiptomba. 1905 és 1906 között Rodin személyi titkára volt, s tőle tanulta meg a szüntelen munkálkodás művészi erkölcsét, a részletek aprólékos kidolgozását, a dolgok lényegének megragadását.

A párizsi években Rilke új lírai formát fejlesztett ki, az ún. Dinggedichtet, „dologi verset”, amelyben a fizikai tárgyak lényegét próbálja képszerűen megragadni. Ekkor írta egyik legismertebb versét, az Archaikus Apolló-torzót, amely az 1907-es Új versek kötetében jelent meg. Párizsban fejezte be egyetlen, erősen önéletrajzi ihletésű regényét, a Malte Laurids Brigge feljegyzéseit, a modern regény egyik korai remekét.

A túlfeszített munka, az állandó szellemi készenlét miatt azonban az 1910-es évek elején Rilke mély depresszióba zuhant, s egy darabig képtelen volt írni. A gyógyulás első jeleként 1912-ben megszületett a Duinói elégiák első két verse, közreadásukkal azonban várt, mert egy új ciklus darabjainak ígérkeztek.

Az I. világháború kitörése Münchenben érte, s a katonai szolgálatot ő sem kerülhette el: 1915-ben behívták Bécsbe az osztrák hadseregbe, de már 1916 júniusában leszerelték, s így visszatért Münchenbe. 1918 novemberében lelkesen üdvözölte a forradalmat, a későbbi Bajor Tanácsköztársaság vezetői gyakran az ő lakásán tanácskoztak. Emiatt a fehérterror első napjaiban őt is kihallgatták, s kiutasították Münchenből. 1919 júniusában Svájcba utazott előadó körútra, s kisebb párizsi és velencei utakat leszámítva itt is maradt haláláig.

1921-től egy pártfogója jóvoltából Muzot-ban, egy Rhone-völgyi kastélyban vendégeskedett. Itt fejezte be 1922-ben a Duinói elégiákat, s megírta az Elégiákhoz hangulatilag és témában is kapcsolódó, 55 darabból álló Szonettek Orpheuszhoz című sorozatot. Muzot-i visszavonultsága idején is tartotta a kapcsolatot barátaival, csodálatosan megírt leveleiben érintkezett velük.

1925 elején ismét felkereste Párizst, ahol költőkirálynak kijáró tisztelettel fogadták hívei, de a látogatás túlságosan próbára tette megrendült egészségét. Valósággal megszökött, visszatért Svájcba, ahol hamarosan diagnosztizálták nála a szörnyű kórt, a leukémia egyik ritka fajtáját. A betegség már annyira előrehaladott stádiumban volt, hogy az orvosok nem tudtak segíteni rajta, s 1926. december 29-én a Montreux-i Valmont szanatóriumban meghalt, Raron hegyi falu templomtemetőjében nyugszik.

Bár Rilkét elsősorban mint költőt ismeri az olvasóközönség, nem elhanyagolható, jórészt még publikálatlan műfordítói életműve sem: Elizabeth Barrett-Browning, Michelangelo, Paul Valéry, André Gide művei mellett oroszból lefordította az Igor-éneket. Ugyanakkor említésre méltóak, s esztétikai nézeteinek megfogalmazása szempontjából különösen fontosak levelei, amelyek 2014-ben Báthori Csaba fordításában négy kötetben magyarul is megjelentek.

Irodalmi hagyatékának nagy része a marbachi Német Irodalmi Archívumba került, de jelentős Rilke-gyűjteményt mondhat magáénak a berni Svájci Irodalmi Archívum is. 1971-ben a költő életének és munkásságának tanulmányozására a svájci Saas-Fee-ben alakult meg a Nemzetközi Rilke Társaság, 1986-ban pedig Sierre városában hozták létre a Rilke Alapítványt, amely a költőnek szentelt múzeumot is működtet. Szülővárosában 1998 óta működik a nevét viselő alapítvány, amelynek támogatásával 2015-ben felavatták prágai emlékművét.