És akkor 127. – Úrigyerekek

A szüleim büszkék voltak a bakonybéli telkünk közepén sorakozó fenyőfákra. Ezek alatt feszült a fiúk sátra, itt volt a szabadtéri tűzhelyünk. Az egész nap vagy az erdőben túrázó vagy hosszú focimeccseket játszó gyerekek szerettünk itt például szalonnát sütni. A nyársról kenyérre csöpögtetett zsír, a legtöbbször kormos szalonnafalatok meg a hozzájuk a pirított hagyma legalább annyira hozzá tartozott a nyarakhoz, mint a Bakony legmagasabb hegyén, a Kőrishegyen a túraközépi ebéd az akkor nagyon különlegesnek minősített ovális konzervdobozból előbicskázott pápai sonkával.

Ezt az időt megidézve mindig rácsodálkozom arra, hogy a színek soha azóta nem voltak olyan élénkek, a fények annyira élesek, a szomszéd tehénistállóból átszökő szag azóta sem ütött úgy orrba, mint ahogy a nagy menetektől feltört lábunk sebei sem, a napon megégő bőrünk sem fájt annyira, mint akkor. Mert akkor volt akkor. Hát, ez nyilván sok mindenki másnál ugyanígy van.

A Gerence-patak forrásvidékére vezető út a bencés kolostor mellett vitt. Különös, hűvösen hívogató harangja volt a templomuknak. Minden alkalommal megállt a családi turistacsoportunk, a papa, a mama meg a négy gyerek a templomkapunál, a szüleim felnéztek a harangra, néha mozgott a szájuk, utóbb már tudom, imádkoztak, bennünket békén hagytak ezzel, de azért mindannyiunk lelke ott megfényesedett. Na, gyerünk, tolt egyet rajtam apám, mintha zavarban lett volna ettől a kis áhítattól, gyerünk, messze még a Szent Gellért-kút.

A fenyőfás telket özvegy Lugossy Ignácnétól, Iza nénitől vásároltuk. Az sem neki, sem nekünk nem jutott eszünkbe, hogy ha bármit is akarnánk kezdeni a területtel, építkezni, ilyesmi, az azzal kezdődik, hogy a fenyők többségét ki kell vágni. Iza néni a falu többi lakójától nagyon elütött. Budapesti úrihölgy volt, akit kitelepítettek. Az 1950-es évek első felében még itt volt vele a férje is, akit csak szegény Náciként emlegetett, és egyszer elejtette, hogy Náci bácsi agrárminisztériumi jogtanácsos volt a háború előtt. Nem vettek el tőlük mindent, viszonylagos tárgyi gazdagsággal húzódhattak meg a Bakonyban. Iza néni lakásában, abban a kicsi, kétszobás házban szép bútorok fénylettek, nagy polcok tele aranygerincű könyvekkel, kecses fotelok, elegáns, intarziás székek, és mindenhol – akkor persze ezt nem tudtam, de azóta is nagyon tetszik nekem az art deco – szemgyönyörködtető kisplasztikák. A kisebb olajfestmények szép keretben békés tájakat hoztak elénk.

Iza néni halkan, igen választékosan beszélt. Gyereke nem volt, így hát esetlenül próbált társalogni velünk, nem tudott mit kezdeni időnkénti vadságunkkal. Mert persze a testvérek gyakran összevesztek és kiabáltak, ilyenkor apámék restelkedést mímelve sandítottak Iza nénire, hogy hát ezek a büdös kölykök már megint nem bírnak magukkal. Aztán később, távolabb, a fenyők alatti sátornál azt mondták, tessék viselkedni. Az úrigyerekek ilyet nem csinálnak. Ezen akkor, meg azóta is csodálkozom, hogy már miért is lettem volna én úrigyerek, de ha ezt mondták, akkor meg miért is ne.

Iza néni akkor emelte fel a hangját, amikor a Rádió Déli Krónikájában valami kommunista hírt olvastak be. Márpedig akkoriban minden hír az volt. Az özvegy hölgy ilyenkor még sziszegett is felháborodásában.

Szinte minden nap sütött nekünk valami keksz félét. Finomak voltak ezek, mindenféle erdei gyümölcs volt bennük. Az erdőjáró szomszédok hozták neki a szedret, a málnát, a szamócát és nagy tapintattal és szeretettel segítették Iza nénit.

Aztán Bakonybél is, a fenyőfás telek, az oda megálmodott ház, meg a szüleim is eltűntek az időben.