És akkor 119. – Orrszonda

Most megtárgyalom, leginkább magammal, hogy és akkor mi volt és akkor mi van. A múlt és a jelen idő közé beszorítva mindenki számára, kinek hosszabb, kinek rövidebb ideig tart a tárgyalás. Nem valamiféle bírósági, jogi ügylet persze, de még csak nem is fogalmazási trükkök sziporkáztatása, hanem a tárgyalás mindenki számára csak egyet jelenthet, az életet.

Amikor nekilódítottam ezt a tárgyalássorozatot, életem emlékszilánkjaiból, persze hogy tudtam azt, egyszer majd valamikor és valahogyan meg még valahol vége lesz. Hát, itt van. A majdnem vége.

Előszedek tehát egy történetet, olyat, amilyen mindenkinek van. Egészségügyi történetet. Talán a leggyakrabban használt elbeszélésforma ez, hiszen olyan embert nem hordott a hátán a föld, akinek ne lett volna valamiféle nyavalyája. Negyvenkilenc éves voltam, amikor először el akart kapni a halál. Éppen abban a korban, mint amiben az apámat, jó régen, elvitte.

Elrontottad a gyomrod, imbolygott a háziorvos abban a hajnalban az ágyam fölött. Nem volt még példa efféle vizitre nálunk addig. Nagy fájdalomra ébredtem, szorított, leginkább a mellkasom bal részén és a felkaromban valami óriási fájdalom. Hideg veríték ütött ki rajtam, nagy nehezen tudtam elvergődni a fürdőszobáig. Félórányi kínlódás után döntöttünk úgy, hogy telefonálunk az orvosnak.

Jött is az álmából felcsörgetett doktor, erős rumszagot árasztott. Nem volt részegnek mondható, de józannak sem. Vizsgálgatott, belém szúrt egy fájdalomcsillapítót és leült mellém. Várjuk meg, amíg hat, nincs itt semmi komoly baj. De volt. Újra feltámadtak a fájdalmak, és az orvos fél óra elteltével mentőt hívott, gyomorpanaszokkal utalt be a kórházba. Beültettek a mentőkocsiba, a Budapestre vezető út rossz volt, kátyúról kátyúra ugrált a mentőkocsi. Én legalábbis úgy éreztem, mert minden korábbinál erősebben ütött az a szívem körüli fájdalom.

A kórházban egy fiatal, mint utóbb kiderült, pályája első napjait élő orvosfiú fogadott. Igen alaposan megvizsgált, egy valamit felejtett ki a rutinból, az EKG-t. Elküldött viszont mellkasi röntgenre és lenyomták a torkomon a próbareggelis gipszet is. Elszántan botorkáltam a hajnali folyosókon, időnként cigarettáztam, azt gondolván, ettől majd megszűnik vagy legalábbis tompul a bajom.

Végül kikötöttem a belgyógyászat gyomorbeteg kórtermében, tucatnyi horkoló öregember közé tettek. Közben meg fájt, egyre erősebben fájt a gyomrom környéke és a mellkasom. Reggel megérkezett az osztályos orvos, a fiatalember nyilván hazament, én meg egész délelőtt azt ismételgettem a doktornak meg a nővéreknek, hogy nagyon fáj. Ezen úgy próbáltak segíteni, hogy az orromon keresztül lenyomtak egy szondát. Az is fájt persze, meg még jobban meg akartam fulladni. Mikor beért hozzám a feleségem, már szinte elviselhetetlenül rosszul éreztem magam. Mondtam neki, hogy én ugyan nem vagyok orvos, de majdnem biztos vagyok abban, hogy itt valami komoly szívzűr van. Nem szoktál te így panaszkodni, nézett rám a feleségem, átment az orvosszobába, és azt mondta, hogy az ő férje még soha nem volt így, és még azt is mondta a középkorú orvosnak, hogy vizsgálják meg még egyszer, mert az furcsa, hogy fél nap kínlódás után is ennyire ott van a férjében a fájdalom.

Hogy vagyunk, hogy vagyunk, lépett az ágyamhoz az orvos, na, nézzük csak, mi is lehet itt a baj. Elkezdte keresni az elektorkardiogram papírját. Nem találta. A kedélyes hangot felváltotta a pánik. Azonnal hozzák az EKG-készüléket, parancsolt a nővérekre. Rátették a bokámra meg a csuklómra a tappancsokat, a mellkasomra a készülék fémpiócáit, és mire kibújt a papír a készülékből, eszeveszett rohanás vette kezdetét. Hordágyat azonnal, kiabált az orvos, sürgősen az intenzívre. Betoltak a fényes műszerek közé, furcsa gépekre kötöttek és szinte azonnal azt mondta egy elég ideges orvos, hogy magának infarktusa van.

Hogy aztán még mi minden más történt, az már a történetem következő darabjára tartozik.