Kultúra
Sziget 2025. Szombat, amikor a betyárok a dominákat üldözték
Betyárok, dominák és galaktikus ütemek, így zárult a Sziget 2025 szombatja
És ha valaki azt hitte volna, hogy a szombat délutáni hőségben már nem lehet tovább fokozni a testhőmérsékletet, nagyot tévedett! Mert jött Sevdaliza. A Nagyszínpadra. A délutáni hőségbe. Mintha egy Netflix-epizód kezdődött volna, ahol a „díva” és a „veszély” szavakat egy mondatba sűrítik és a díva jelmeztervezője azt mondja: „Oké, bugyiban is jó lesz.” A közönséggel együtt én is megdermedtem, mint a macskák, amikor rájuk nyitsz a konyhában éjjel kettőkor, csak itt a színpadon nem tej, hanem egy forró, feketén csillogó domina-performanszt láthattunk, ami egyszerre volt művészet, színház és szenvedély.
A zene? Az hibátlanul szólt, a hangkeverés patika, a dalok meg azt a különleges, trip-hopos eleganciát hozták. Az ének? Na, ott bizony gyanúsan tökéletes volt minden hajlítás, playback szag terjengett, de hát ki figyel ilyenkor a mikrofonra, amikor a színpadon egy egzotikus szépség műanyag felsőben táncol, ami az izzadságtól úgy tapadt rá, mintha ipari vákuumfóliával csomagolták volna be?
És itt jön a lényeg! Sevdaliza nem csak előadott, hanem vadászott. Nem, nem vadászkalapban, hanem szemkontaktussal. Az a fajta nézés, amikor a férfi közönségtagok hirtelen elfelejtik, hogy vizet akartak venni, és inkább belesüppednek a porba, mint a nyuszi a reflektorfényben. Ott állok a tömegben, rám néz, nem a színpad mögé, nem a tömegbe, hanem rám és abban a pillanatban érzem, hogy bekap, megcsócsál és kiköp. És közben még hálás is vagy, mert… hát ő Sevdaliza.
Ez a koncert nem arról szólt, hogy milyen szépen épül a basszus vagy milyen ügyesen keveri a vizuált a háttérben a VJ. Ez arról szólt, hogy egy nő tökéletesen tisztában van vele, mennyire gyönyörű, mennyire provokatív, és mennyire képes egyszerre csábítani és félelmet kelteni. A zene itt csak kíséret volt ahhoz a „domináns színházhoz”, amit előadott: minden mozdulat, minden hajdobás, minden lassú fordulat egy parancs volt. Nem kérte a figyelmedet, hanem kikövetelte. A közönség pedig… hát mondjuk úgy, hogy a férfiak úgy 90%-a úgy állt ott, mint akiket épp elrabolt egy kalózhajó, a nők fele pedig vagy rajongott érte, vagy elgondolkodott, hogy ilyen outfitben miért nem próbálkozott még a Tinder-profilján ezzel a domina performansszal.
Ez a koncert ismerős lehetett azoknak, akik szerdán a Nagyszínpad előtt álltak Charli XCX koncertjén. Ő is, Sevdalizához hasonlóan, egyedül, alig ruhában uralta a színpadot, és vonaglással, szuggesztív tekintetekkel tartotta fogva a több tízezres tömeget. Úgy tűnik, a Sziget idei trendje világos és egyértelmű, a főműsoridős dívák nem zenekarokkal, nem pirotechnikával, hanem minimalista látvánnyal és maximális testbeszéddel veszik le a közönséget a lábáról. És ami a legérdekesebb: a mai fiatalok imádják. A taps és az ováció ugyanúgy szólt a látványnak, mint a zenének.
Aztán mikor már mindenki úgy érezte, hogy a Nagyszínpad környékén épp kikötözték a lelkét egy tartórúdhoz, jöttek a Bohemian Betyárok a Buzz színpadon, és ezt a kötelet röhögve elvágták. Ez a magyar brigád nem ismeri a tréfát és a féket, ők azok, akik a színpadra lépve fél perc alatt belerúgják a közönséget a balkáni kocsmajelenetbe, és onnan nincs visszaút. Hegedű, trombita, gitár, minden egyszerre, tempó a plafonon, és ha épp valaki el akart menekülni, az egy táncoló fesztiválozó könyökében találta magát. Ők nem csupán játszanak, ők közösséget kovácsolnak, mégpedig forrón, mint a friss lángos.
Ha Sevdaliza a „meg nem alkuszom, nézz a szemembe” domináns hipnotizőr volt a Nagyszínpadon, akkor a Bohemian Betyars a „fogd a söröm, és gyere közelebb” iskola tökéletes nagykövete. Már az első ütemnél érezni lehetett, hogy itt nem lesz könyörgés a hangulatért: speed-folk freak-punk módban rángatták fel a pulzust, balkáni és cigány dallamkanyarokkal, punkos tempóval, skás rugózással és azzal a „szívből-táncolós” lendülettel, amitől a közönség egyszerre kezd ugrálni. Ez az a zenekar, amelyik 2009 óta szisztematikusan ünnepet csinál abból, amihez másnak külön pirotechnikus kell, élő, ösztönös, életigenlő közösségi katarzist.
A Bohemian Betyars nem a semmiből érkezett, és nem is csupán „hazai kedvenc” kategória. A banda 2009-ben indult Budapestről (igen, tudom, Miskolc is gyakran felmerül a legendákban, de a hivatalos infó bizony Budapestet ír), és azóta nemcsak Európa klubjait és fesztiváljait járták be, hanem Japánig repítette őket a lendület. Mi a sikerük titka? Hegedű, trombita, gitár, basszus és dob, papíron ez talán egzotikusnak tűnik, élőben viszont annyit jelent, hogy minden egyes láb táncra perdül, még az is, amelyik két perce még árnyékot vadászott.
A Buzz színpadon 20:10-kor startoltak, tökéletes időzítés. A nap már nem tűz, a test még nem fáradt el. Az első lendületnél mellettem egy francia srác először csak pislogott, két szám múlva már a barátját cipelte a vállán, a harmadikra pedig együtt üvöltöttük a „tudunk-e-szöveget?” refrént. Ez a Betyars-élmény, már a nulladik percben mindenkit egy közös ritmusra ösztönöz. A hegedű szinte repül, a trombita vidáman rikolt, a ritmusszekció pedig úgy döngöl, hogy még a por is kénytelen a beatre mozogni. Nem véletlen, hogy a Sziget hivatalos programja a Buzz színpadra tette őket, ez a zenekar bármelyik nagyobb helyszínen képes főműsoridejű eufóriát varázsolni.
A koncertélményem közelről nézve valójában kirobbanó jelenetek sora. Van az a pillanat, amikor a frontember egyetlen kézlegyintéssel elválasztja a tömeget (környitás! ahogy tegnap a Pogány Induló koncertjén is történt), és egyszerre születik meg a mini-táncharc, belül pogo, kívül karlengetés, felül zászlók, alul por és mindez nem egy agresszív, feszült test-test elleni küzdelem, hanem egy jóindulatú őrület. A hangszerelések trükkje, hogy a melodika-hegedű-trombita hármas szinte dallam-szintetizátorként működik, a főtéma egyszerre kapja a húros fényességet és a fúvós harsonát, amitől a refrén egy igazi fesztivál rangot kap, könnyű rá felmászni, nehéz róla lejönni. (Ha valaki csukott szemmel hallgatja a számaikat, hamar rájön, hogy a groove nem „kocsmás”, hanem szigorúan fegyelmezett, a dob-basszus precizitása az egész buli titkos váza.)
A negyedik nap tanulsága számomra az, hogy ez a produkció bizony Nagyszínpad-kompatibilis. Nem (csak) azért, mert hangos és gyors, hanem mert ritka arányérzékkel építenek dramaturgiát az „ezt ismerem / ezt már táncolom / ezt együtt énekelem” hármasából. A Sziget-élmény nem kizárólag fényágyú és LED-fal kérdése. A főműsoridő definíciója szerintem az, amikor a zene kimozdítja az embereket saját testükből.
A koncert végén, egy mellettem bandukoló spanyol lány azt mondta a barátjának: „Nem tudom, mit énekeltek, de azt tudom, hogy holnap fájni fog a lábam.” Ennél szebb műfaji összefoglalót nehéz írni és ha valaki megkérdezi, miért kellene a Betyarsnak főműsoridő a Nagyszínpadon, akkor ez a válasz, mert ők az a ritka zenekar, akiknél a közönségből lesz a műsor. Egy másik elcsípett beszélgetés is erről tanúskodott. Egy pléd szélén négy fiatal hevert szanaszét, mint a túlélők egy hosszú, zenével vívott csata után. „Esküszöm, ma nem fogok ugrálni” – mondta az egyik srác, miközben hanyatt fekve a naplementét bámulta, kezében egy félig kiivott, narancssárga izotóniás itallal. „Persze, persze… mint tegnap” – kontrázott a mellette ülő lány, akinek a hajából még mindig csillámpor hullott, ha a szél megmozdította. A homlokán félrecsúszott unikornisszarv billegve figyelte a beszélgetést. „ Nem tehetek róla! Csak mentem a sörért, és egyszer csak a Bohemian Betyarsnál voltam. Aztán megszólalt a hegedű… onnantól kezdve pedig blackout”. A többiek nevettek pedig egy ismeretlen fesztiválozó véletlenül rájuk löttyintett két korty sört, amit egy vállvonással és egy „Bocsi, tesó!”-val intéztek el.
A szombati nap estéje újabb hangulatbeli váltást hozott, amikor a gyomorbarát betyár‑őrület után megállt idő a Revolut színpadnál és színre lépett a Hermanos Gutiérrez testvérpár. Ez a fellépés már nem arról szólt, hogy ki tudja hangosabban, gyorsabban vagy látványosabban nyomni, hanem a hangtér lefojtott, instrumentális építészeti finomságáról, amelyben a csend is szól. A Revolut színpad esti félhomályában zajló fellépés egy lassú, instrumentális utazás volt. A két testvér olyan tökéletes összhangban játszott, hogy a színen lévő két gitárhang úgy olvadt össze, mintha egyetlen lélegzet lenne. Ez a fellépés nem a buliról szólt, és nem a showról. Ez egy művészi katarzis volt, csendben. És ez így van jól, a Sziget nem csak ritmus és pörgés, képes atmoszférát teremteni a néző számára is megállásra késztető, élő zenei képzőművészetben.
Anyma, amikor a Sziget utolsó éjszakája egy cyber-szimfóniává válik
A Nagyszínpad környékén már a fél fesztivál ott tolongott, amikor Anyma átvette az irányítást az éjszaka felett. A Tale of Us egyik feleként világszerte ismert producer itt most teljesen szabadjára engedte a saját univerzumát: sötét, mégis fényben úszó, vizuálisan és zeneileg is hipnotikus techno-szimfóniát kaptunk.
Nem egyszerűen egy DJ-setről volt szó, hanem egy audiovizuális rituáléról. A LED-falak nem csak háttérként működtek, külön virtuális világot építettek. Körülöttünk mechanikus bálnák úsztak át a csillagos égen, acélból szőtt fák hajladoztak a basszus ütemére, és az egész olyan volt, mintha egy sci-fi film jelenetébe csöppentünk volna. A közönség pedig ebben a mesterséges-misztikus erdőben mozgott egyszerre, mintha mindenki ugyanarra a láthatatlan algoritmusra táncolt volna.
Zeneileg Anyma pontosan azt hozta, amit a neve jelent: egy „másik én” megtestesülését. A set hol feszes, gépies ütemekkel sodort, hol érzelmes, ambient-hatású lebegésekbe engedett bele, mintha két külön világot nyitogatott volna felváltva, és mindkettőben ugyanaz lett volna a cél, tévedjünk el benne, hogy aztán újra megtaláljuk önmagunkat.
Ahogy a hold egyre jobban bevilágította az estét, a látvány és a hangzás egyre monumentálisabb lett, a vizuális installációk szinte kiléptek a képernyőkről, és úgy érezhettük, mintha a színpad maga mozdulna meg alattunk. Amikor az utolsó basszusütés is elhalt, a Sziget egy pillanatra tényleg csendbe borult és robbant a taps. Egy ilyen zárás után nem maradt más, csak az a bizonyos „miért nem kezdődik holnap újra?” érzés.
És igen, kedves olvasó, a nap üzenete egyszerű, lehet, hogy a betyárok a dominákat üldözték, de a végén mindannyian ugyanabban a ritmusban mozogtunk, ami biztos, hogy ki fog tartani jövő augusztusig.
