Kultúra
Indul a Sziget 2025. Eljött a pillanat, amikor a valóság végre háttérbe szorul
Sziget Fesztiválnyitó krónika a poros bakancstól a világklasszis line-upig.
A bejáratnál már kora délután beindult a nemzetközi káosz, valaki húzza maga után a semmi mással össze nem téveszthető görgös bőröndjét, más a baráti társaságát próbálja meggyőzni, hogy a térképen az a „Delta District” és az tényleg nem egy táncház. A biztonsági őr mosolyogva szkenneli a jegyet, látszik, hogy ő is tudja, itt most egy másik valóság kezdődik. Több nyelven hallani a „let’s goooo” és a „na menjünk már be!” közötti skálát, miközben valaki a HÉV-ről leszállva egy óriási flamingós úszógumival próbálja meggyőzni a biztonságiakat, hogy az bizony művészeti kellék, és még az is lehet, hogy tényleg az, a Szigeten ez is belefér.
Itt már nem a kérdés, hogy lesz-e élmény? Hanem az, hogy mennyi?
A Szoho negyed, ez a friss és egyre forrongó kreatív katlan, már most lüktet. A The Buzz színpadon déltől kezdve magyar és nemzetközi arcok adják át egymásnak a mikrofont, miközben a dropYardnál elindultak a freestyle sessionök.
Aki a komfortosabb indulásra vágyott, annak ott volt a Sziget Beach a Duna felőli oldalon, ahol bikiniben napozó britek keveredtek a TEDx-beszélgetés után kávét szürcsölő budapesti bölcsészekkel. Ez a látkép minden évben bizonyítja: a Sziget nemzetek olvasztótégelye, de a fesztivál-lélek azonos mindenkinél, poros cipő, kissé zsibbadt arc és széles mosoly.
Egyéni tanácsom! Ne tervezzen előre és ne egy precízen kitöltött menetrendet kövessen. Ez nem Excel-fesztivál. A Szigeten sodródni kell, két program között mindig van egy harmadik, amit a térkép nem jelez, de a szív igen. Egy francia énekesnő egy sátorban, akit sosem hallottam még, de kiderül, hogy életem egyik legjobb koncert élményét adja. Én itt vagyok, és nap mint nap beszámolok arról, mit láttam, mit éreztem, mitől lett libabőrös a karom vagy épp mitől húztam el a szám.
És akkor nézzük, hogyan indult be a zenei őrület?
Alessi Rose, az óvatos kezdés, ami inkább háttérzene maradt. A brit énekesnő kellemes, álomszerű hangzásvilága tökéletes lehetne egy naplementés balatoni chill-out sessionre, de a Nagyszínpad nyitásához kicsit kevés volt. A közönség is inkább gyülekezett, mint tombolt, és bár Alessi Rose hozta a kötelezőt, a Sziget-féle „első dörrenés” elmaradt.
Miközben már esteledni kezdett, és a pultoknál már hosszabb volt a sor, mint a Spotify lejátszási listák, egy másik roppant kellemes meglepetés várt rám egy másik színpadon...” Palaye Royale, ha igazi koncertélményt kerestem, akkor itt megkaptam. Las Vegas-i art punk formáció, akik nem a színpadra lépnek, hanem szinte feltépik azt. A Revolut sátorban már délután közel teltház volt, a közönség őrjöngött, az energia átütött. Hangos, teátrális, dekadens, ahogy azt a glam rock evangélium előírja. Ha valaki még csak kereste az első libabőrt, itt megtalálta.
De a Szigeten nem lehet egyhelyben maradni, megint elindultam, mint egy hangra vadászó turista, és hamar rá is bukkantam a következő általam remélt energiabombára.” És megnéztem Kiss of Life produkciót, amit így tudnék összefoglalni: K-pop cukormáz egy kicsit túl nagy tányéron A dél-koreai lánycsapat bájos, mosolygós, jól énekeltek a Hölgyek és még jobban pózoltak. Viszont a Nagyszínpad túl tágas tér volt az ő TikTok-kompatibilis bájukhoz. A koncert inkább volt vizuális K-pop esztétika, mint valódi zenei élmény. Nem rossz, de nem is emlékezetes.
Az egyik pillanatban még bájos csilingelés, a másikban már dübörgő basszus, ilyen a Sziget. Egyik színpadtól a másikig haladva megváltozhat minden, és én mentem is tovább, követve az első hangfoszlányt...Megtaláltam a Thumpasaurus formációt, az első igazi zenei agyrobbanás a Buzz színpadon. Ez a kaliforniai funk/jazz/psychedelic őrület akkorát ütött, hogy a közönség fele táncolt, a másik fele meg nem tudta eldönteni, hogy ébren van-e még. Abszurd, intenzív és totálisan szerethető. Olyan, mint egy David Lynch-film és egy Parliament Funkadelic-album közös gyereke, itt már úgy éreztem, hogy szintet léptünk.
Bevallom, elfogult vagyok, ha Itáliáról van szó. A szívem mélyén még mindig ott dübörög valami abból a szenvedélyből, amit Zucchero rekedt romantikája, vagy Vasco Rossi dühösen lüktető stadionhimnuszai hoznak magukkal. Ehhez képest a Fast Animals and Slow Kids nem az a klasszikus „olasz slágergyáros” banda, ők inkább az új generáció nyugtalan követei. Perugiából jöttek, és nem pizzát hoztak, hanem egy olyan hangzást, amitől először csak a lábam kezdett dobolni, aztán már a karom is magasba emelkedett.
Lassan indultak. Az első számoknál még azt hittem, ez csak egy kellemes indie kitérő lesz a nap programjában. Aztán valami történt. A daloknak volt íve, és ahogy haladtunk előre, egyre nyersebbek, egyre őszintébbek lettek. Nem volt bennük semmi manír, kicsit olyan érzésem volt, mintha Ligabue vagy a Subsonica áthangolta volna magát egy portland-i garázsban, miközben néhány haver egy fröccs mellett épp a világ végét tervezgeti.
És akkor jött a katarzis. Azt vettem észre, hogy már nem nézem őket, hanem együtt mozgok velük. Nem értettem minden szót. Sajnálom, hogy nem olaszul, hanem angolul énekeltek, de éreztem minden hangot. Az érzés egyetemes volt. Ez volt az a pillanat, amikor a délután nem csak zeneileg, hanem lelkileg is megérkezett. Ha a Sziget egy kavargó nyelvi és zenei olvasztótégely, akkor ők azok voltak, akik olasz lélekkel fűszerezték meg a napunkat és ez nekem külön ajándék volt.
Little Simz, a Nagyszínpad koronázatlan királynője?
Ha valaki azt mondja nekem tegnap, hogy Little Simz lesz az, aki este konkrétan a vállán viszi el a teljes Nagyszínpadot, valószínűleg csak ráküldök egy kétkedő emojit. A stúdiófelvételeit szeretem, de ott mindig egy picit visszafogott, elegáns, szinte túl letisztult. Na, ehhez képest az, ami este történt, olyan volt, mint amikor a teázó angol irodalmár kiszáll a könyvtárból, és mikrofonnal a kézben felrobbant egy amfiteátrumot.
Simz nem jött, hanem egyszemélyben bevonult. Nem sietett, nem villogott, csak belépett, és egyszerűen ott lett a fantasztikus tehetség. Olyan természetességgel uralta a színpadot, mintha legalábbis ő bérelte volna ki egész estére a Hajógyári-szigetet. Az első taktus után már nem volt kérdés, itt nem csak egy szimpla koncertet látunk, hanem történni is fog valami. Az élő zenekar masszívan tolta mögötte a groove-ot, de mindenki érezte, hogy itt ő a vezető. Simz nem gesztikulált feleslegesen, nem csinált fárasztó közönség szondázós köröket, helyette kommunikált. Valahogy minden pillantása, minden rímje, minden ritmusváltása pont oda ért, ahol lennie kellett. Ez nem show volt, hanem hipnotikus erőfitogtatás. A közönség pedig? Teljesen együtt élt az előadóval, ott volt a zenei mélységre rezonáló hiphop-arc, az alter-pop kedvelő bölcsész, meg a „most hallom először, de ki ez az istennő?” típus is.
Nekem ez volt az a pont, amikor a nap átbillent puszta élményből emlékké. Nem tudok mást mondani: Little Simz berobbantotta a valóságot, és ott maradt, mint főszereplő. Az egyik legprofibb, legőszintébb, legenergetikusabb fellépés volt, amit a Szigeten ma láttam. Tavaly, Bebe Rexha koncertjén éreztem hasonlót.
Kingdom Dance Community elődása a Nagy Színpadon akár egy testbeszédből írt vers volt. A táncos formáció performansza egyszerre volt színház, flashmob és spirituális élmény. A Nagyszínpad előtt tátva maradt szájakkal néztük, hogyan lehet a mozgásból közösséget, történetet, rítust formálni. Olyan volt, mint egy emberi kaleidoszkóp, ami a levegőn keresztül mesél.
Ezzel szemben a kellően nagy beharangozóval felvezetett Charli XCX előadása, ha csak a közönséget néztem, azt hittem ez az év bulija… de ha a színpadot is, akkor már mást gondolok. A brit popdíva egyedül vonaglott sárga edzőfelsőben a színpadon, a háttér pedig inkább volt üres, mint minimalista. A közönség élvezte, én kevésbé. A mozgás repetitív volt, a hangzás steril, és az egésznek inkább volt „gogo girl tribute” hangulata, mint világklasszis headliner feelingje. Nem baj, a fesztivál erről is szól, különböző ízlésekről és meglepetésekről.
Ahogy elhagytam a szigetet, poros cipőm alatt még lüktetett a Little Simz-koncert utórezgése, a Buzz színpad vibrálása és Charli XCX… hát, szóval az is egy élmény volt. Hazaérve már motoszkált bennem a gondolat, ha ez volt a nyitány, mi jöhet még?
És jönni fog, méghozzá nem is akárhogyan.
Holnap érkezik Nelly Furtado, akit gyakorlatilag az ezredforduló óta mindenki ismer, és aki most újra meg akarja mutatni, hogy miért is énekeltük éveken át, hogy "I'm Like a Bird"-t. Jön Shawn Mendes is, a kanadai szívtipró, aki valószínűleg már a reptéren mosolygott az útlevélkezelőre. És Boris Brejcha sem hagyja lógni a technó fanokat, a maszkos minimal mágus szinte biztos, hogy saját galaxisba repít minket a dropYard téridő-hasító hangfalaival.
A Sziget csak most indult be igazán. És én is itt leszek. Holnap újra jövök.
