És akkor 109. – A Favorit

Nem feltétlenül kell az első háromkerekű pedáloshoz visszatérni, hogy egy nem sokkal későbbi élmény újra és újra belengesse szívünkbe a szabadságot. A hatvanas években sok minden más mellett a felnőtt bicikliből is kevés volt, nagy kincsnek számított. Ha hozzájutottunk a szomszéd fafogantyús kormányú fekete kerékpárjához, egymást váltva tekertünk azokban a régi nyarakban. A kicsi, sovány fiúk a váz alatt féloldal pedálozva, a kormányhoz visszahajolva suhantak. Én is köztük voltam. Az anyám ragaszkodott a tiroli rövidnadrágom viseléséhez, erősen irigyeltem barátaimat, akik egy szál klottgatyában zúgtak át a júniusokon.

Gimnazistaként jutottam hozzá életem első komolyabb kétkerekűjéhez. Tizenhatodik születésnapomra kaptam egy bordó, vajszínű sárhányójú Csepelt. Ezzel már a korábbiaknál jóval komolyabban lehetett nekivágni az utaknak. Őszre eljutottam a falunktól tíz kilométerre lévő kisvárosba is. Komfortos utazás volt. A kormányra erős gumikkal felszereltem a Sokol kisrádiót, dübörgött a szélben a Deep Purple, én meg azt éreztem, szabad vagyok. Ez a bringa is elveszett aztán az időben.

Harminc évvel később egy szívorvos közölte velem, most még dönthet, cigarettázik tovább vagy élni akar. Tessék sokkal többet mozogni, nehogy még egyszer megharapja magát a szívfarkas. Az infarktus.

Így hát elkezdtem tájékozódni bicikli ügyben. Újra szabadnak akartam tudni magam. Nem volt több cigaretta meg kávé. Megkerestem a két utcával odébb lakó Berkó István motorszerelőt. Ő volt a magyar Berva Szövetség elnöke. A Berva moped többek között azért válhatott híressé, mert egy fotó megőrizte a pillanatot: Illyés Gyula tengerészsapkában robog a kismotorral. A mopedek mögötti műhelyrészben több tucat bicikli sorakozott. Szinte azonnal kiszúrtam köztük egy égkék, koskormányos versenygépet. Ez is eladó, kérdeztem Berkótól, hát hogyne, bólintott, mondta is az árát, nem volt sok. A csehszlovák Favorit márkájú szerkezet korábban egy szívrohama után mozgásra utalt tanáré volt. Pár évig szorgalmasan tekert a falu körül, aztán meghalt.

A Favorittal kezdődtek el komolyabb túráim. Ezen volt sebességváltó, nekem akkor még kényelmesnek mondható kormány- és fékszerkezet – az öregebbeknek nem ajánlották a sportkormányt, nekem is csak ez az egy volt ilyen.

Elkezdtem az edzéseket. Az első néhány hétben nagyon nehezen vergődtem haza útjaimról. Először néhány kilométert tettem meg, aztán fokozatosan emeltem a napi távokat. Az első tíz kilométeres kör után a következő a harminc kilométeres volt, azán ez meg is maradt állandó távnak. Itt keringtem tehát a falu körül, néztem, ahogy egymásba fordulnak az évszakok, a bokáig érő kukorica néhány hónap múlva már árnyékot vetett rám. Az egyre gyorsabb suhanásokban valóban ott lobogott a szabadság. Az utazás, a kezdő és végpont közötti idő, a szédítő lejtmenetek, meg az azokat megelőző egyre könnyebb kapaszkodók örömöket hoztak.

Aztán, hogy még mi minden mást jelentett, jelenthetett nekem és másoknak ez az egyszerűnek gondolt tárgy, arról még később is sokat fogok beszélni.