ÉS AKKOR 98. – A humoralista

A közönségük más és más volt, Hofi a tömegekhez, Sándor György – ha úgy tetszik – az elithez szólt. Méghozzá igen sajátosan. Akár fellépéseinek tartalmát, akár azok megjelenítési technikáit nézzük. Soha nem volt még a magyar előadóművészetben olyan fellépő, aki annyira súlyos beszédhibával élt volna, mint a humoralista. Dadogott. Évtizedeken keresztül igyekezett ezt megszüntetni, mire befutott, nagyjából sikerült is neki. A szótagtorlódásokból elnyújtott hangok lettek, erre már bőven rá lehetett sütni, hogy ez stílustartozék.

Sándor György Czakó Gábor baráti társaságába tartozott. Ott találkoztam vele, és kezdődött jó egy évtizedes barátságfélénk. Már a Hitel idején gyakran összejöttünk, akkor még nem húzogatta elő zsebéből a fogalmazásait. Nem is sejtettem, hogy ez mi mindentől mentett meg engem. Az előadásain a nézőközönség egészét magával ragadó Sándor Gyuri élőszóban példátlanul határozott, pontos és mondhatni zseniális volt. Úgy és akkor emelte fel, aztán dobta a mélybe hallgatósága érzelmeit, ahogyan csak akarta. Valami furcsa lelki hullámvasútra ültetett fel mindenkit. Nem túlzás azt mondani, hogy minden esetben katartikus élménybe húzta közönségét. Televíziós megjelenésein aztán az egész ország röhögött. Állt a budapesti utcán, kezében egy Burda szabásmintával, és azt térképként használva húzta csőbe a megszólítottakat. Mindezt filmre vették, afféle őskandikameraként. Vagy kiállt a Margit hídra, és hídpénzt szedett a meglepett sétálóktól. Sok hasonló mutatványa volt, egyféle kemény, szocializmusbéli abszurdot képviselt.

A remek előadóművész azonban író akart lenni. Erről senkinek sem sikerült őt lebeszélni. Ebbéli minőségében, mármint reménybeli íróként, barátai agyára ment. Meghitt viszonyunk, barátságunk ellenére, vagy éppen azért, nekem is az agyamra ment. Az Új Magyarországban glosszaszerzővé verekedte ki magát Czakó Gábornál, heti rendszerességgel küldte be fogalmazásait. A nehezen érthető szófolyamok egymásutánja még csak-csak lenyelhető lett volna, ám Sándor György erősen aggódva szövegeiért, rengeteget telefonált ügyükben. Ez úgy festett, hogy beleénekelte a fülembe a teljes glosszát, az általa meghökkentőnek szánt szóhasználati és írásjelmutatványainál megállt, és hosszan elmagyarázta, hogy miért kell úgy írni azt, amit beküldött, ahogy ő vetette papírra, nem pedig úgy, ahogy az a hétköznapi gondolkodásunkból és a magyar helyesírás szabályaiból következik. Senki nem tudta megértetni vele, hogy ami élő szóban hatásos, azt ilyen módon nem lehet áttenni írásba. Még akkor sem tapsoltam írásművészetének, amikor egyszer a szerkesztői szobámban lefeküdt a szőnyegre és azt kiabálta, „Palikám, nagyon rossz nekem, hogy te sem értesz meg”. Felsegítettem, és azt mondtam neki, „dehogynem, Gyuri, értünk és szeretünk téged”. Erre kiment a portára, bedugta fejét a levélszortírozó rekeszek egyikébe, és onnan búgta ki egyre hangosabb pincehangon, hogy „rendben van a világ, szeretnek engem”.