ÉS AKKOR 97. – Fent és lent között

Természetes volt, mint az élete minden pillanatában természetes és őszinte Makovecz Imre. A rajongók, igen sok volt és van belőlük, nyilván másképpen képzelik el ezt a szellemóriást, hogy reggeltől estig magasztos eszmékkel integet a vizek fölött, vagy nagy műgonddal rajzolja bele az éjszakákba különös házait. Ilyenről persze szó sem volt. A beszélgetések vele mindig egyszerűek, lényegre törőek, mindenféle udvariassági futamtól mentesek, keménynek is mondhatóak voltak. Amúgy ez mindig, mindenkivel így volt, aki vele találkozott.

Gyurkovics Tibor vitt be a Makovecz vezette Magyar Művészeti Akadémiába, aztán természetesnek számított, hogy többekkel együtt áthuppantam a Nemzeti Egységmozgalomba is. Ennek vezetője ki más lehetett volna, mint Makovecz Imre. Az az erő, ami ebből az emberből áradt, mindenkit megérintett. Akárhol is volt, mindenhol pillanatok alatt a lehető legközelebbi, szinte bizalmasnak mondható kapcsolatot teremtett a vele beszélőkkel. Meg azokkal is, akiknek ő beszélt. Nagy szóvarázsló volt. Az egységmozgalmi előadások, ezeket mondhatjuk akár politikai gyűléseknek is, mindenhol nagy közönséget vonzottak. Makovecz Imrének nem kellett előzenekar. Így – mivel ő nem vezetett autót, én vittem mindenhová – csak beültem a leghátsó sorba, és újra és újra elcsodálkoztam azon, hogy milyen hatása lehet néhány mondatnak. Úgy ragadta meg Makovecz a közönség figyelmét, úgy forgatta, ejtette mélybe és emelte magasba az embereket, hogy csak úgy kapkodtam a fejem. Alig volt olyan helyszín, ahol ne próbálkozott volna egy-két ember az előadás megzavarásával. Nem voltak ezek durva mozzanatok, valaki félhangosan közbeszólt vagy megütögette a mellette ülő vállát, vagy nagyon ficergett. Makovecz lecsapott. Maga minek van itt? – süvítette. Ha nem érdekli, akkor menjen haza. Igen, maga, ott jobbra középen, álljon csak fel, és most mindenki előtt mondja el, hogy mi nem tetszik. Ha nem, akkor maradjon csendben. A megszégyenült másként gondolkodók aztán csöndben maradtak.

Volt egy igen hosszú közös utunk. Zalaegerszegen kérték fel egy előadásra, azt mondta, rendben, de előbb Makón van dolgom. Ekkoriban építették a Hagymatikumot. Nem lesz sok ez, neked autót vezetni, fiacskám? – nézett rám. Nem, válaszoltam, aztán Budapestről elautóztunk Makóra, onnan meg a kertek alatt Zalaegerszegre, aztán meg vissza a fővárosba. Jó kör volt. Már csak azért is, mert kitűnően beszélgethettünk a kocsiban. Makovecz Imre hátul ült, az egyik lábát kinyújtva fölrakta az ülésre, egy kisebb operáció után volt. Elmondta nekem, hogy mi is az építészet lényege. Hogy mit jelent az organikus építészet. Meg hogy ő hogy szokott nekiállni egy-egy ház tervezésének. Az első, legfontosabb kérdéseket mindig az asszonyoknak, a feleségeknek teszem fel. Hol lesz a konyha? Ezt a nők tudják, és rajtuk múlik minden. Meg a családi tűzhelyen. Szeged és Kecskemét között részletesen és érzékletesen elmagyarázta, hogy mi is az organikus építészet egyik fontos eleme. A házaknak lelke van. Meg a szeme az ablakok, szája az ajtó, sapkája a tető.

Makovecz Imre rendszeres levelezésben állt az angol trónörökössel, Károllyal, aki nagy tisztelője volt. A királyfi rajongott az organikus építészetért. A leveleket alufóliás borítékokban futárok hozták-vitték. Amikor Károly herceg egyszer Budapesten járt, az volt a kívánsága, hogy meglátogathassa otthonában Makoveczet. Igencsak elcsodálkozott, hogy a világhírű építész egy Villányi úti bérházban lakik.

2000-ben a Falu, ahol élek című könyvembe kértem tőle rajzot. Rendben, fiacskám, mondta, majd telefonálok, ha elkészült. Gyors volt. Egy régi grafikáját rajzolta körbe szobafalakkal. A kintit így bentivé tette, egyébként valami ilyesmiről szól a könyv egyik novellája. Akkor az Agrárminisztériumban dolgoztam, kétszer is rám telefonált, mikor jössz a rajzért? Ennyire nem sürgős neked? Szóval, letolt. Azon a napon mentem el az illusztrációért, amikor a Kossuth térre beemelték az ország karácsonyfáját. Ott berregett a helikopter, rajta lógott az óriási fenyő. Néztem a fát, ég és föld között. Erről beszámoltam Makovecz Imrének, aki erősen figyelt engem, hogy mit szólok a rajzához. Megköszöntem. Na, látod, erről van szó. Így vagyunk mi is, mint az a Kossuth téri karácsonyfa meg minden a világban.

A fent és a lent között.