Kultúra
A színházi zeneszerzés hihetetlen szabadságot ad
Interjú az idén 75 éves Tolcsvay László Kossuth-díjas zeneszerzővel
– Ön nagyon gyakran zeneszerzőként szerepel manapság a színházi plakátokon, de ma, március 27-én este újra előadóként lép színpadra.
– Igen, az Erkel Színházban 20 órakor kezdődik a 75. születésnapi koncertem. Lesz három vendég is: bátyám, Tolcsvay Béla, Müller Péter Sziámi és Koncz Zsuzsa. A Tolcsvay trió és a Fonográf dalait adjuk elő.
– Müller Péter Sziámiról tudjuk, hogy a közös musicalek szövegírója, de vannak másfajta közös dalaik?
– Hogyne, írtunk mi már együtt albumot is.
– A közös musicalekből is játszanak majd az ünnepi koncerten?
– Elsősorban rockdalokat adunk elő, de a Vörös és Fekete című musicalben van egy dal a barátságról, és azt is elénekeljük az Erkel Színházban.
– A Magyar Színházban december óta játsszák a Koldus és királyfit. Zeneszerzőként milyen zenei rétegekkel idézi meg a műben szereplő történelmi korokat?
– Sosem gondolkozom egy darab kapcsán a zenei rétegeken. Persze a Mária evangéliumáról nyilván más zene jut eszünkbe, mint egy ilyen eklektikus és hihetetlen fordulatos és karakterisztikus történetről. Tehát nem lehet átkomponálni, mint egy oratóriumot vagy rapszódiát. Ez a színházi zene hihetetlen szabadságot ad nekem. Elképzelem a koldus figuráját, a királyfi figuráját, és mind a kettő különböző lesz. Természetesen be kell vonni a színpadi érzelmeket, a szituációkat. Az örömöt, a haragot, az izgalmat, és minden dolgot meg kell formálnom zeneileg, hogy aki például csak hallgatja ezt a zenét, az is lásson képeket, az is el tudja képzelni az előadást. Ez a végtelen szabadság mindig nagy inspiráció nekem, és ilyenkor ömlik belőlem az a sok mondanivaló zeneileg, amit aztán majd átél a közönség. A végén mégiscsak az van, hogy érzem, ezt senki más nem csinálhatta meg, csak én.
– Késő középkor VIII. Henrik, Mark Twain korában, Délen vége a rabszolgatartásnak és jön a vadkapitalizmus, és ez mind átjön a regényen.
– Igen, de én ma élek. Tehát olyan dolog, ami az életemben inspirált engem, legyen az a Beatlestől Giuseppe Verdiig bármi, az mind ott van a hátsó szívemben, és azt eredményezi, hogy igyekszem gazdagítani a történetet, és nem próbálom bemutatni VIII. Henrik korának zenei világát, mert akkor végig egy ilyen barokkszerű zenét kellene írnom, és nem is biztos, hogy a közönséghez tudnék szólni vele.
Zenekari muzsikus vagyok, és a színpadon pontosan tudom, hogy kell a közönséggel kommunikálni a zenén keresztül. Tudom, milyen, ha énekelek és szemben állok velük. Ez egy nagy könnyebbség nekem, amikor énekdallamokat kell komponálni, nagyon sokat segít az, hogy ezeket a dalokat magam is el tudnám énekelni. Ez a zeneszerzői habitus azt az előbb említett végtelen szabadságot adja nekem, hogy nem gondolom végig, milyen korba kellene ezt helyeznem, és főleg nem gondolkodom azon, hogy a ma embere mit kíván tőlem, hanem azt gondolom, hogy a végén ez a Koldus és királyfi, amit megírtunk, egy különálló stílus lett.
Nekem az is egy mázlim, hogy a rockzene és a szimfonikus zene között bennem semmiféle különbség nincs. Egyiket sem tartom előbbrevalónak a másiknál. Amikor a hangszereimhez, zenei eszközeimhez nyúlok, egyszerre szólal meg bennem egy ritmikus rockos hangzás és a szimfonikus hangzás. Mindig is jellemző volt rám, bármikor, ha volt a Fonográf együttesben szimfonikus zenekari hangszer, biztos, hogy én csináltam. Mert ezzel komplex módon, hangszerelve szólalnak meg a muzsikák.
Tehát én már otthon úgy képzelem el, hogy tudom, hogy ha valódi hatást akarok, akkor mi fog megszólalni, és mit fog mellette az a férfi vagy nő, kórus vagy szituáció kihozni belőlem.
Szerencsés vagyok, hogy ennyi színpadi műhöz tudok zenét írni, mert ezt imádom a legjobban. Szerencsére hihetetlen partnerekkel dolgozom. Müller Péter Sziámival olyanok vagyunk, mintha testvérek lennénk.
– Van valamilyen logika vagy szabály abban, hogy egy zenés darabban mikor és miért fakadnak dalra szereplők?
– Azt a történet írja elő. Mark Twain regényéből a darabot is Müller Péter Sziámi írta. Ő pontosan tudta, hogy a próza mikor fordul át versbe, vagy fordítva.
– Végül is az emberek a hétköznapokon is énekelgetnek magukban.
– Igen, amit már nem tudok elmondani, azt eléneklem. Ebben és Müller Péter Sziámival számos közös munkánkban nem dalbetétek vannak, hanem szituációdalok, vagyis ezekkel is megy előre a történet, ott is felveszik a történet fonalát, és viszik tovább.
A régi operettekben volt szokás, hogy lement a jelenet, majd énekeltek egy dalt, aminek nem sok köze volt a történethez. Most nem ez van, hanem például hogy mondat közben fordulunk át prózából dalba, illetve a dalba ágyazva is vannak prózai részek.
– Az emberek alapvetően szeretik a musicaleket. És az ön musicaljei is nagyon sikeresek. Minek tulajdonítja ezt?
– Talán annak tulajdonítható, hogy én rendkívül empatikus alkat vagyok emberileg is, és nagyon szeretem a közönséget. Nagyon imádok zenekarban játszani, és azért szeretem a színházat, mert különböző habitusú és tehetségű emberek lelke fog összecsengeni, de abba az irányba fognak menni, amit az én dallamom diktál. Rettenetesen fontos, hogy itt mindenkinek dallamot kell énekelnie. Ez egy nagyon fontos zenei közlés, és azt szeretném, hogy lecsontozva is, ezek olyan dallamok legyen, amiket bárhol, bármikor el lehet énekelni.
– Van-e jelentősége annak, hogy kinek írja a dalt? Jól áll-e neki? El tudja-e énekelni?
– Ebben a helyzetben nem volt ilyesmi, nem tudtam, kinek írom, és estéről estére mindenki nagyszerűen megvalósítja a zenei elképzeléseimet, nemcsak a főbb szereplők, hanem azok is, akik kisebb szerepeket játszanak, és fantasztikus az ensemble is, akik kórusban énekelnek, táncolnak.
– A musicalirodalomban rengeteg olyan dal van, amit mindenki ismer. Ha sikeres egy dal, akkor külön élete lesz. A tehetségkutatókban is gyakran a musicalirodalomból választanak dalokat a versenyzők.
– Igen, mert az emberek szeretik a musicalt, de ha erről beszélünk, sajnálatosan mondom ezt, Magyarországon nincsen egy olyan rádióadó, ahol a musicalek szólnának. Ahogy az operettet kultiváljuk, ugyanúgy a musicalt nem, összesen 3-4 dalt hallunk negyven éve újra meg újra. Már fel is vetettem a Dakó Rádióban, hogy miért nem csinálnak egy olyan órát, amikor musicalekből mutatnak be dalokat. Sajnálom, hogy nincs ilyesmi, mert ez egy fontos kincs állandó prezentálása lehetne. Tódulnak az emberek a színházba a musicalekre, és én nagyon boldog vagyok ettől, de megérdemelné a musical műfaj, hogy egy ilyen állandó fórumot kapjon.
– Az ön musicaljei közül nem egyet több európai országban is bemutattak.
– Igen, játszottuk színházi társulattal több európai országban a Mária evangéliumát, az Isten pénzét, a Doctor Herzet például Angliában is. Azért voltak vevők ránk, mert van bennünk valamilyen különös adottság, ami már akkor is megnyilvánult, amikor még a rockzenekarokban játszottam. Jobban tudtunk üzenni annak a világnak, ami tőlünk távol van, valószínűleg mert a lelkünk, a habitusunk nagyon esszenciális. A magyar musicalek többet érdemelnének médiaszinten. Jó lenne, ha nemcsak a múlt muzsikáit preferálnák, hanem a jelen muzsikáját is, ez nagyon sokat segítene például az inspiráció szempontjából is.
