Kultúra

A magány erdejéből kivezető utak

Toldi Éva válogatása az egymásról mit sem tudó szövegek párbeszédeként is olvasható

Óvatosan és módszeresen kezdtem az ismerkedést az előző év novellaterméséből válogató Az év novellái 2024 antológiával. A hagyományokhoz hűen a Magyar Széppróza Napja (február 18.) alkalmából látott napvilágot (a Magyar Napló kiadói vállalásában szintén több mint két évtizede megjelenő Az év versei bemutatóját pedig a Magyar Költészet Napjára időzítik), az érdeklődést ébren tartó publicitást azonban csak a könyvhéten kapja meg.

A magány erdejéből kivezető utak
Fotó: Az év novellái 2024

Óvatosságra a sorozatcím intett, hiszen „Az év novellái” azt sugallja, hogy a most összesen húsz nyomtatott és online, itthoni és határon túli folyóiratból válogatott negyvenegy prózaírói mű arra hivatott, hogy reprezentálja az egész év kispróza-termését. Mivel nemcsak válogatásról van szó, hanem szerkesztésről is – a részben szubjektív szelekciót kompozíciós szándék rendezi könyvvé (Toldi Éva válogatása egyúttal könyvként is olvasható, nem különálló írások egymásutánjaként, hanem az egymásról mit sem tudó szövegek párbeszédeként) –, keresem a mögöttesen szerveződő történet felütését. (Több nekifutással: két hónapja küldte el a könyvet gondozó Bíró Gergely, volt időm a diskurzusok fölfedezésére, azok mégis mindig másképp szóltak, meg is kapták tőlem az „olvasásra többször érdemes” címkét.)

Ahogy egy novella vagy regény első mondatába bele van kódolva már a végkifejlet vagy a „tanulság”, az antológia első novellájában benne kell hogy rejtőzzön az utolsó – ha nem feltétlenül a „mondanivalója”, de az atmoszférája – is. Az idén év elején Floridában 88 évesen elhunyt Ferdinandy György írásával (Az út vége) indul a kötet, s noha az emblematikus (vagy másik csúf szóval: kanonizált) életmű mellett az in memoriam jelleg szintén ezt a „ráhangoló” státuszt jelölte ki számára, nem klasszikus novellát, inkább elbeszélt emlékepizódokból álló önéletrajzi esszét kapunk, amely szükségszerűen meghatározta az antológia ívét is. Másodikként ezért következhet a sorban Tolnai Ottó tárcaesszéje (Történelem), amelyben szintén önéletrajzi elemek és szertelennek tűnő, mégis az aktualitás rezonanciáját idéző olvasmányélmények találkozása röpít Dosztojevszkijtől és a (mindenkori) háborúk korától – egy hétköznapi epizód elbeszélésén keresztül – a szerb poéta, Vasko Popa népköltői egyszerűséget némi keleti filozófiával ötvöző filozófiai lírájáig („Két bambusznád között / Megfoghatod a rizsszemet”).

Ezt a sort látszólag megszakítja a nemrég meseregénnyel jelentkező költő, Mezey Katalin rövid fabulája (Az állatok tanácskozása), a travesztiából pedig finoman kiolvashatók akár a közéleti asszonáncok is; majd Zöldy Pál (Griff) Tamási Áron mágikus realizmusát és Lázár Ervin szeretetvárását magára hangoló novellája érzékelteti a szépen emelkedő hangulati ívet. Amelyet aztán megtör Balázs Attila prózai stílusgyakorlata (Három kísérlet pentaformára) – szó van benne a teremtésről, az egymástól nem is oly távoli ördögi és kommunista ötágúságról.

Itt félre is teszem a szerkesztői sorrendet, s rátérek a bevezetőben említett módszerességre, kitartva a kapcsolódási pontok megtalálása és az együvé-olvasások lehetősége mellett. Ez a novellák önértékéből nem vesz el semmit, sőt az újraolvasás tapasztalatával gazdagítja azok jelentésrétegeit, beleértve a „homo narrans” attitűd sodróerejének és a nyelvi megformáltság meditatív mélységeinek teremtő hullámzását ugyanúgy, mint az epikai közlésformában is jelen lévő lírai élethangulat és drámai sorsábrázolás változatait. Utóbbira azért is figyelve külön, mert a klasszikus novella olyan, mint egy ballada, még ha a humor csillan is föl benne (mint Bódi Péter panelárvaságot nyelvileg is naturalisztikusan ábrázoló, s az első személyű montázsok sorát egy vicc csattanójával záró Ahová születni kell című írásában), a történet mégis kiemel az epikai „szélességből”, és drámai szerkesztéssel vezet a katarzisig.

„Az út vége pedig a magány” – olvasom Ferdinandy esszéjének zárómondatát, a kötetzáró novella (Nem gondolok az ég madaraira) pedig Máté evangéliumának (Hegyi beszéd) isteni gondviselésről szóló jézusi tanítását idézi föl. „Nem mondom, hogy nem gondolok a mező liliomaira és az ég madaraira” – búcsúzik el az egyes szám első személyű elbeszélő, miután a templom mellett pénzét és cipőjét is odaadja a hajléktalan asszonynak. Különös kontrasztba kerül Masri Mona Aicha egyszerre naturalisztikus és szürrealisztikus novellájában a szakrális és a profán – néha a blaszfémia határait súrolja, s nyelvhasználata is az atmoszférateremtést szolgálja. Ezt éri el az élőbeszéd narratívájával és a mondat szavainak egybeírásával, másrészt itt jön rá az olvasó, hogy valamiképp szinte mindvégig a magány egzisztenciális változatairól szóltak a „történetek”.

A freudi erosz és tanathosz ösztöneit kölcsönző értelmezés szerint az egész világirodalom a szerelemről és a halálról (a vágyról és a félelemről) szól, ám itt a magány és az ellene való létküzdelem lesz az elbeszélések motivációja, tehát kevésbé érvényesül a lélektani ábrázolás, helyette az egzisztenciális bizonytalanság (ismét a sorselem, néha „balladai homály”) uralja a történetet. Van ilyen olvasata Száraz Miklós György Camus-párhuzamának (Még hintázom kicsit az ágon) vagy a szintén az önéletrajzi „epizód-kulcsokat” rejtő novellának Kontra Ferenctől, a freudi ráhangolással szemben az örök tragédia gyökerét láttató megállapítással: „Tudod, az emberek nagyon kegyetlenek” (Lidércek a téli éjszakában).

Az év novellái tehát – a nyelvi „újítások” ellenére is – elszakad(nak) a posztmoderntől, s jellemzően a hagyományos elbeszéléshez tér(nek) vissza. Ennek része az olyan utópia is, amely a posztmoderntől örökölte, hogy a könyvek sorsán keresztül mutasson rá az ember jellemére és civilizációja sajátosságaira, az abszurd transzpozíció azonban eleve kizárja a „hitelesség” imitálását. Nagy Koppány Zsolt „könyvtelenítési” programot (könyvfelkutató kommandókat) bemutató novellája (Aranykor) nem tagadja Bradbury örökségét, Borges vagy Eco könyves szimbolikájának érvényét és Örkény szövegvilágát, beszédmódja viszont mára határozottan „nagykoppányos”.

A „módszerességhez” tartozott az aktualitás fikciós mezőbe emelésének keresése, így időztem Grecsó Krisztián, Kürti László, Krusovszky Dénes, aztán Bene Zoltán, Lackfi János, Jászberényi Sándor novelláinál, filmszerű dialógus-montázsainál, atmoszferikus életképeinél. Az együvé-olvasást fölváltotta tehát a motívumkeresés, témavonzás, nyelvi lelemény, majd a címeknél kötöttem ki. Az olvasatot eleve meghatározza a cím (Szélesi Sándor A képzeletbeli barát című írása a virtuális létezés abszurditásán keresztül mutatja be a nem kevésbé abszurd valóságot), de kissé más a helyzet, ha a cím puszta személynév, amely a drámaszabályokat követve hordozza magában a sorsot, és a köré szerveződő dialógusok az eme sorsot alakító viszonyteremtést szolgálják. Így kötöttem ki Varga Klára Vince és Dafina című novellájánál.

Vince és Dafina két külön sorsot jelez előre, ám azt is sejteti, hogy egy ponton a kettő összekapcsolódik, és ez a találkozás mindkettőjük életében meghatározó. Dafina különleges személy, ő a mesemondó, egyúttal az elbeszélő alteregója, aki a (kettős) kényszerűségből nevelőszülőknél lévő kisfiút szeretné szóra bírni. Újra kell értelmeznie a mese szerepét is, amelynek nincs kezdete, s vége sincs, „valahol belekapunk, és onnantól kezdve mondjuk, valahol pedig abbahagyjuk, de befejezni nem lehet sohasem”. Dafina (a babérfává változott nimfa?) lesz Vince igazi „nevelője”, egyúttal megmentője: nem az átadott tudás, hanem a felé irányuló szeretet (mint tudásként alkalmas képesség) mozgósítja a benne rejlő talentumot, hogy aztán ne az értelmi fogyatékosok közé sorolják a „kiskölköt”.

Ez a negyvenegy novellában útjait (a magány erdejéből kivezető utat) kereső mögöttes történet is elkezdődik valahol, de nem ér véget, vissza-visszatér a kutató szem, a könyv újranyílik. „Valaminek megint vége volt éppen a világban” – s a következő lapon ott a mondat a történet erejéről: „Főleg akkor kértek tőle mesét […], ha valami nagyon elakadt az életükben.”

(Az év novellái 2024. Válogatta és szerkesztette: Toldi Éva. Magyar Napló – Írott Szó Alapítvány, Budapest, 2024., 340 oldal)