„A Zeneakadémia az én szentélyem” 2. rész

Most pedig folytassuk beszélgetésünket Onczay Csaba világhírű zenei professzorral és előadóművésszel. A generációk találkozása a zenei színpadon egyértelműen az univerzális zenei nyelv elismerése. Ahogy elolvassuk az interjút, egyértelművé válik, hogy a zene iránti szeretet, a családi kötelékek összefonódása és az élet gondos tervezése hozzájárulnak egy harmonikus és időtlen szimfóniához, amely generációkon átívelve szólal meg.

A gordonkaművészet egy hagyományos műfaj, de egyes művészek kísérleteznek más stílusokkal és hangszerekkel. Hogyan integrálja a hagyományt és az innovációt a saját előadásaidban? Az évek során több koncerten is együtt játszott szintén gordonkaművész fiával, Onczay Zoltánnal. A közös sikereknek köszönhetően fogalmazódott meg a duó gondolata, és alakították meg a DuOncellyt. Zoltán fiatal művészként szólócsellistája volt a Claudio Abbado által vezetett Mahler Ifjúsági Zenekarnak. Vannak generációs különbségek?

A DuOncelly-vel általában klasszikus repertoárt játszunk, több zeneszerző számunkra komponált értékes műveivel színezve. Zoltán a Zeneakadémián végzett, majd szólista diplomát kapott a berlini UdK-án. Generációs különbségek (ahogy kérdezte), zenei kérdésekben nincsenek köztünk. Ő is a klasszikus zenei hagyományokon érlelte tudását, ezért is tudunk olyan jól együtt muzsikálni. Örömmel fordul a kortárs zenei művek felé, nagyon sok mai zeneszerző művét játsza, mutatja be, amit Artisjus díjjal jutalmaztak. Mostani növendékeim már érezhetően keresik helyüket a változó világ több műfajában, a mai technikai fejlődés által generált új platformok, mint a YouTube, a CD, a digitális felvételek, és a filmek tulajdonképpen arra csábítják őket, hogy némelykor könnyebb stílusú műveket is játszanak. Manapság számukra mindent elérhető. Ezért is próbálkoznak különböző hatásokkal, stílusváltással, esetleg nem klasszikus értelemben vett közös játékkal, például elektronikus alájátszással. A világ és ezzel együtt a zenei előadásmód is érezhetően változik.

Nem kellene az oktatási anyag részévé tenni ezeket az új elemeket?

Ez egy nehéz kérdés, nehéz téma. Általánosságban azt mondom, ha ezekben az új stílusokban jók akarnak lenni, például rockzenében cselló szólót szeretnének játszani ahhoz tökéletesnek kell lenni az úgynevezett klasszikus stílusban is. Magyarországon is sok zenészt képzünk, és örülnünk kell annak, hogy elég sok zenekar van Budapesten és Magyarországon. Ellentétben sok más országgal, ahol ezt redukálták. Az Akadémiáról frissen kikerült zenészek még el tudnak helyezkedni, bár már látszanak a túlkínálat jelei. Talán ezért is fordulnak az új stílusok irányába, és persze azért is, mert hangversenyterembe eljutni egy fiatal művésznek nem könnyű dolog. Ellenben digitális felvételt, videót készíteni sokkal könnyebb, és azokat feltöltve különböző csatornákra, hamar tudnak alkalmi, rövid távú sikereket elérni. Ezzel szemben nekem az a feladatom, talán azért is, mert konzervatív vagyok, hogy bemutassam: az igazi értékek a klasszikus zenében vannak. Nemcsak a tanítványaimnak, hanem a közönség, a hallgató számára is.

Én magam elég sokat járok koncertre, pedig ismerem a műveket, a repertoárt. Megtehetném, hogy meghallgatom otthon, de én annyira élvezem, és hiszek az élő előadás, a pódium varázsában. Ez az a pillanat, amiről korábban beszéltem, ami aznap este ott volt, azt mindenki érezte, tanult belőle, gondolkodásra késztette, érzelmeket ébresztett, és mégiscsak egy alkalommal volt. Ezért szeretem az élő koncertet, ami ott születik meg az nem egyenértékű egy CD felvétellel.

Hogyan készül fel egy ilyen kimagasló teljesítményre, és milyen rituáléi vannak a koncertek előtt?

Különösebb rituálém nincsen, ha csak annyi, hogy délben nem eszem sokat. Az előadónak frissnek kell lenni, és ez inkább egész napos felkészülés. A koncertre való felkészülés mindig az adott műsortól függ. Kérdés, hogy egyedül játszom-e vagy zenekarral, vagy kamara partnerekkel, akikkel többször kell próbálni, és tudni kell, hogy ebben minden művész különböző. Például Dohnányi nem sokat gyakorolt. Felhívták telefonon a Balatonon, hogy este a Rádió stúdióban kellene koncertezni, ő csak annyit kérdezett, hogy mit kell játszani…. zseni volt. Én más vagyok. Alapos, hosszú felkészüléssel dolgoztam, és dolgozom, így tanultam meg a hatalmas repertoárt. Mostanában, amikor játszani kell, rendkívüli fegyelemmel elevenítem fel, építem föl a régebben megtanultakat. Fontos tudni, hogy a hangszerjáték fizikailag is nagyon igénybe vevő. Azt gondolnánk, hogy csak ülünk egy széken, de a gerinctartás, a karok, kezek, ujjak izomzata az a korral együtt egy kicsit lassul vagy fárad. Épp ezért még többet kell dolgozni, gyakorolni, kitalálhatta az eddigiekből, hogy én nagyon gyakorlós típus vagyok, fiatalként is az voltam. Nagyon örülök, hogy a növendékeim is rendkívül szorgalmasak. Nem kell nekik bizonygatnom, hogy azokat a kritériumokat, amiket az órán felvetünk, azokat megvalósítani csak hosszú órák komoly gyakorlásával lehet. A gyakorlás egy intellektuális dolog. Nem csak arról van szó, hogy az ujjakat hogyan kell mozgatni, a vonót húzni, ez csak az egyik része. Ezt is meg lehet tanítani, de ami igazán megfogalmazhatatlan, hogy hogyan születik meg egy kottából a dallam, a ritmus, az érzelem, a forma az előadóművész munkája által, a csellójáték eszköztárát felhasználva, és az vajon jó-e? Na, itt jön a tanár, aki egyúttal egy kicsit az ízlést, a stílust, a korlátokat és a lehetőséget, és ezek összességét egységben tartja, illetve tanácsaival segíti.

Mi volt a legemlékezetesebb pillanata egy nemzetközi versenyen, és hogyan befolyásolta a karrierjét?

A karrierem indulásában jelentős szerepet játszott két versenygyőzelem: 1973-ban a budapesti Nemzetközi Pablo Casals Gordonkaversenyen, 1976-ban Rio de Janeiroban a Nemzetközi Villa Lobos Gordonkaversenyen értem el első helyezést. Talán az utóbbi volt a legemlékezetesebb, mivel akkoriban még nehezen lehetett külföldre utazni. Kérvényezni kellett, és végül a Minisztérium engedélyezte, de minden lassan ment, a vízum, a valuta, és persze az útlevél. Végül az Interkoncert segített a szervezésben, de így is egy nappal később érkeztem meg Brazíliába, és a verseny már elkezdődött. Gondoljon bele, egy magyar fiatalember, egyedül a nagyvilágban a szocializmus kellős közepén! De Brazíliába, a világ másik végére eljutni mindenképpen csodálatos élmény volt. Már a repülő is a brazil lobogó színeiben pompázott. Amikor leszálltam, akkor viszont rádöbbentem: jó rendben, itt vagyok, de a verseny már elkezdődött. Nem emlékszem hogyan történt, de megengedték, hogy utolsóként játszhassak. Hihetetlen nehéz volt 32 fokos melegben, 90%-os páratartalom mellett, jet leggel játszani annak, aki nem volt hozzászokva. Ezen kívül a Dél-Amerikából érkezettek jobban ismerhették Villa-Lobos zenei munkásságát, hozzájuk sokkal közelebb állt, hiszen ez a zenei anyanyelvük. Olyan, mintha nekem Bartókot, vagy Kodályt kellett volna játszanom.

A verseny nagyon szoros volt. A döntőbe hárman jutottunk, egy amerikai, egy brazil (Antonio Menesis) és én, ráadásul mindkettőjük tanára a zsűriben ült (elnökként Aldo Parisot és tagként Antonio Janigro), így én voltam a legkevésbé esélyes. A brazil versenyző Antonio Janigro tanítványa volt, az amerikai csellista pedig Aldo Parisotnál tanult New Yorkban, akinek valamikor Villa-Lobos mindkét csellóversenyét dedikálta. A döntőben valamennyien Villa-Lobos gordonkaversenyét játszottuk, ők ketten a II-at, én pedig az I-t, kísérőnk a rádió zenekar volt. Hónapokig, talán egy évig készültem rá, ez az eredmény csak ennek a hatalmas felkészülésnek volt köszönhető, hogy szellemileg és fizikailag egy ismeretlen környezetben azt tudtam produkálni, amit kellett. 2016-ban feleségemmel elutaztunk Rioba, bementünk a Sala Cecília Meirelesba ahol a verseny volt, és újra felmentem a színpadra. 40 év távlatából is megható volt visszaemlékezni, legfőképpen mivel ott úgy emlegettek, mint a „legendás ’76-os győztes”. Ez volt az egyik legmaradandóbb élményem, hiszen a versenygyőzelem után visszahívtak a következő Villa-Lobos verseny zsűrijébe, majd még több alkalommal koncertezni. 2024-ben is megyek Braziliába, Ouro Brancoba, az Amazonas szívébe.

Egy ilyen világhírű előadóművésznek, milyen kihívásokkal kell szembenéznie a mindennapokban? Az eddigi beszélgetésünkből, számomra az derült ki, hogy legalább 10 fős menedzsment háttér munkája kell ahhoz, hogy ezt a rendkívül zsúfolt naptárat kezelni tudja, az utazásokat, koncerteket, fesztiválokat megszervezni. Magyarországról külföldre, külföldről Magyarországra szervez tanítványokat. Hogyan tudja mindezt irányítani?

Periódusok voltak az életemben. Akkoriban Magyarországon a mai értelemben vett menedzsment szerepét az Interkoncert töltötte be, sokat segítettek a pályám elindításában. Sokat utaztattak, rengeteg koncertlehetőséget biztosítottak. Ferencsik János idejében többször volt alkalmam az Állami Hangverseny Zenekarral játszani szólistaként. A legemlékezetesebb koncertem velük, amikor a moszkvai Csajkovszkij Konzervatórium csodálatos Nagytermében (ahol korábban tanultam) játszottam Sosztakovics csellóversenyét. Sosztakovics ott ült a páholyban, a koncert végén kaptam tőle egy oroszul dedikált képet a gratulációjával. Ahogy törnek fel belőlem az emlékek, úgy jut eszembe az a rengeteg zenész, barát, akikkel volt szerencsém együtt dolgozni, játszani. Később ezekből a kapcsolatokból barátságok, és sok közös koncert jött létre. Az interjú elején említett 15-20-30 éves fesztiválok is mind egy-egy ilyen barátságnak, véletlen találkozásnak volt köszönhető.

Az amerikai koncertsorozatok nyitották ki igazán a világot előttem. Itt 20 évig volt menedzserem, neki köszönhetően több, mint százszor utaztam Amerikába, rengeteg turnét, koncertet szervezett. Volt olyan turném, ahol 20-22 koncertet szerveztek számomra. Ezek között volt szólóest, volt zenekari versenymű, vagy tévéfelvétel is. A húsz koncert nem ugyanaz a műsor volt, hanem legalább 15 fajta, tehát arra előtte rengeteget kellett készülni Óriási gyakorlatra, és rutinra tettem szert ennek köszönhetően. Koncerteztem nagy zenei egyetemektől kezdve, a Frick Múzeumban élő rádióadáson keresztül a nagy koncerttermekig New Orleanstól North Dakotán át New Yorkig.

Japánban is legalább hatvanszor jártam. Voltam lemezbemutató koncertturnén, voltam az apa-fia (Bánfalvi Béla-Bánfalvi Zoltán hegedű, Bársony László-Bársony Péter brácsa, Onczay Csaba-Onczay Zoltán cselló) szextettel turnén, voltam többször az Ishikawa Fesztiválon ahol szintén koncerteztem, volt szólóestem, volt kamarakoncertem, és a Gifu Trióval 20 év alatt legalább 60 koncertünk Kobetól Osakán át Tokióig.

Annak különösen örülök, hogy ahol voltam majdnem minden helyre emlékszem. Emlékszem, hogy mit játszottam, valójában ez nem memória, inkább az érzelem. Milyen csodálatos volt együtt játszani ezzel a zenekarral, vagy előadóművésszel. Feleségem, Krisztina gyűjti nagy szeretettel az emléktárgyakat. Szó szerint mindent, fotóktól kezdve, kritikákon, cikkeken keresztül mindent. És ha jobban belegondolok, ő segít nekem a legtöbbet a szervezésben, a levelezésben. Nem zenész, de talán higgadtabb tanácsokat tud adni egy heves zenész férjnek, aki rendszerint megfogadja a tanácsát.

Kíváncsi is lennék egy vasárnapi ebédre az Onczay családnál, vajon miről beszélgetnek?

Ha az egész család együtt van, akkor leginkább az unokák vannak a középpontban. Ha Zoltánnal kettesben vagyunk akkor óhatatlanul a zenéről. Ő is megszállott muzsikus, most már 2 gyerekes családapa. Az unokáim a cselló körül játszanak, mint ahogy anno Zoltán is a hangszerem lábánál üldögélt, vagy befeküdt a csellótokba és úgy hallgatta a gyakorlásom. Akármilyen modernet játszottam, az tetszett neki, szívta magába a zenét. Én is ebben nőttem fel, szüleim énekesek voltak, óriási zenélések, zenehallgatások voltak otthon. A lakásunk tele volt hanglemezekkel, a családnak nagyon sok zenész barátja volt, többek között Vaszy Viktor, a szegedi Opera híres igazgatója. Az Opera összes gyerekkórusában énekeltem. Itt kerültem először a színpad vonzásába, az illatára máig emlékszem, itt szerepeltem először hatalmas közönség előtt, és énekeltem szólót. Talán ez segített abban, hogy csellót még komolyabban vettem, és lettem profi zenész.

Az elmúlt egy óra beszélgetéséből minimum négy országot ki tudok emelni, ahol vendég professzorként tanított. Egyetlen egy ilyen intézményben, egyetemen sem merült föl, hogy állandó professzorként tanítson? Most is a Zeneakadémián vagyunk….

Ez egy jó kérdés, és tulajdonképpen így visszatekintve lett volna rá lehetőségem. Végérvényesen, vagy nagyon hosszú időre nem akartam itt hagyni Magyarországot. Mindig visszatértem a Zeneakadémiára. Mikor Szegedről feljőve Budapestre először beléptem az Zeneakadémia kapuján és felmentem a lépcsőn, már akkor úgy éreztem ennél szebb nincs a világon. Lehetett volna külföldön maradnom, de nem akartam. Nekem a Zeneakadémia a szentélyem.