Kultúra

Aki nem olvas, az elbutul

A digitális kommunikáció veszélyeiről, a kortárs irodalom parttalanságáról, a Térey-díjról és az új komolyságról beszélgettünk Payer Imre József Attila-díjas költővel

A hamarosan nyomtatásban is megjelenő, jelenleg online irodalmi magazin, a Dunapart konferenciáján Payer Imre József Attila-díjas költő a kortárs magyar irodalom helyzetéről beszélt a rendszerváltástól napjainkig. Előadásában mint ígéretes irodalmi irányvonalról szólt az új komolyságról, amellyel a fiatal szerzők jelentkeznek, és arról is, hogy a digitális világ nyelvalakító hatása nem kedvez az irodalomnak, de olvasni mégis muszáj, különben elbutulunk. Beszélgettünk az idei Salvatore Quasimodo versenyen elnyert Térey János-díjáról és készülő új kötetéről is.

Aki nem olvas, az elbutul
Payer Imre József Attila díjas költő, szerkesztő, egyetemi tanár szerint a mai magyar szépirodalom plurális, és olyan stílusok is visszatértek, amelyekről sokan azt gondolták, úgy már nem lehet írni
Fotó: Török Péter

Az mindenki számára egyértelmű, hogy a rendszerváltozás politikai fordulópont volt az ország életében, de az irodalomban miért mondható az ez után következő időszak egy új korszak kezdetének?

– Szakmai szempontból talán azért is alakultak a dolgok így, mivel a kilencvenes években már lehetett tanulni és tanítani olyan teoretikus munkákat, amelyek korábban nem voltak hozzáférhetőek, és nem engedték be őket az egyetemi oktatásba. A hermeneutika, a dekonstrukció és később a mediális elméletek tartoznak ide elsősorban. Neveket is mondok: többek között Nietsche, Heidegger, Gadamer, Jauss munkásságáról beszélünk, illetve fontos még Derrida, Paul de Man, ők a dekonstrukció rangos képviselői. Valamint a posztstrukturalisták, például Michel Focault, illetve Friedrich A. Kittler, a médiaelméletek révén ismert szerző. Én már többek között ezen új tudományos munkáknak, valamint Kulcsár Szabó Ernő témavezetőm tanulmányainak és oktatásának köszönhetően szereztem meg a doktori PhD-fokozatot.

A rendszerváltás előtt Martin Heidegger és még számos meghatározó nyugati filozófus műveihez nem lehetett Magyarországon hozzáférni, de  kilencvenes és a későbbi évek magyar szépirodalmára hatott, hogy ezeket a műveket már olvashatták és taníthatták Magyarországon
A rendszerváltás előtt Martin Heidegger és még számos meghatározó nyugati filozófus műveihez nem lehetett Magyarországon hozzáférni, de kilencvenes és a későbbi évek magyar szépirodalmára hatott, hogy ezeket a műveket már olvashatták és taníthatták Magyarországon
Fotó: Facebook

Milyen szempontok befolyásolták a kilencvenes években a kortárs magyar irodalmat?

– Az irodalomtudományi, az esztétikai és a politikai (meta)szempontok már akkoriban is folytonosan vitatkoztak egymással. Az irodalomtudomány például nem ismerte el az esztétikai szempontokat Paul de Man írásából kiindulva, aki úgy tartotta, hogy minden esztétika tulajdonképpen ideológia. Ez szinte sértés lehet, például az esztétákra és az esztétikai tanszékekre nézve.

És az esztétika mindeközben milyen álláspontot képviselt?

– Volt egy hatalmas vita a kritikaírásról 1995-96-ban, ahol pontosan az ellenkezőjét is állították a fentieknek, mondván, a nyelvi, poétikai alapállású irodalmi felfogások nem jók, mert túl belterjesek, tudományoskodók. Konferenciákon zajlott erről élesben a vita, de rengeteg írás is született, amelyek különféle magyar irodalmi orgánumokban jelentek meg. Ez a vita máig érezteti a hatását a kortárs irodalomban.

Mik voltak a legfőbb álláspontok?

– Az egyik tábor azt mondta, hogy ne irodalomtudományi fogalmakat, hanem a művelt köznyelvet használjuk. Az, aki kritikát ír, ne tudósként lépjen fel, hanem a kulturális élet elismert embere legyen, egyfajta jó társasági „sztár", akit mindenki elismer, akire mindenki figyel. A másik tábor szerint viszont az ilyen szerző nem profi, csak a sznobok celebje.

Hogyan alakult a harmadik, a politikai szempont?

– A politikai szempont a két előzőt, vagyis a hangsúlyozott irodalomtudományit és az esztétikait is szinte úri huncutságnak fogta fel, és úgy gondolta, mindkettő elijeszt, elvonja a széles olvasóréteg figyelmét az irodalomról, ezért vissza kell térni a társadalmi képviselet programjához. Ezek az időnként eléggé indulatos viták még ma is folynak

Beszéljünk az intézményekről is!

– Az már megszűnt, hogy valamit felülről betiltanak. Manapság alapítványok adják ki a lapokat és a könyveket. Ha az alapítvány egy idő után bármilyen okból nem tudja fenntartani a szerkesztőséget vagy a kiadót, máris jönnek a késhegyig menő vádaskodások. De intézményi szempontból demokrácia van.

Szerintem ma is van cenzúra, csak éppen belső cenzúra, mert attól mindenki retteg, hogy nem jelenik meg a műve, amin annyit dolgozott és/vagy megbélyegzik a leírtakért, ráadásul gyakran olyanok, akik nem is ismerik az adott mű kontextusát.

– Más a módszer. „Finomul a kín." Ez nem a sebészek közege. Baráti jellegű rábeszélésekkel jelzik, miben hol a határ. Lehet, hogy ez még rosszabb, mert sok szerző panaszkodik, sokszor nem tudják, igazából mit akarnak tőle. Csak esetleg sejti.

Az internetes világ is a külső-belső cenzúra terepe.

– Sok szerkesztő az internet és a Facebook sajátosan működő világa miatt is egyre óvatosabb, hiszen a megjelenő művek bárkihez eljuthatnak, illetve sok mindenért letiltás, korlátozás jár.

Régebben gyakran hangoztatták azt az elvet a szerkesztők, hogy ha egy kézirat jó, akkor is meg kell jelentetni, ha a szerkesztőnek személy szerint nem annyira tetszik, de ma már egyszerűen visszadobják az ízlésüktől vagy a műveltségüktől, elveiktől eltérő írást.

– Eltérő ízléspereferenciák, irányzatok lehetnek, minden szerkesztőség azt képvisel, amit csak akar, ha megvan hozzá az anyagi fedezete, és fenn tudja tartani magát. Akkor tényleg azt mond a szerzőnek, amit akar, akár univerzális jelleggel is. József Attilát szokták idézni ezzel kapcsolatban: „Jogállamban pénz a fegyver”.

A mai kortárs magyar irodalmat sokan tartják plurálisnak, partalannak- A képen Acsay Rozália , Varjú Zoltán főszerkesztő, Payer Imre és Zalán Tibor
A mai kortárs magyar irodalmat sokan tartják plurálisnak, parttalannak. A képen Acsádi Rozália szerkesztő, Varjú Zoltán főszerkesztő, Payer Imre költő és Zalán Tibor költő, író
Fotó: Bak Rita felvétele

Milyen az az irodalom, amely ilyen koordináták között születik meg és jut el az olvasóhoz?

– Az irodalom az utóbbi években parttalanná vált. Nem lehet egy mondatban megfogalmazni, milyen korunk magyar irodalma. Olyan stílusirányok is visszatértek, amelyekre korábban azt mondták, már rég letűntek, és úgy már nem lehet írni, de most mégis lehet.

Hogy kell ezt elképzelni?

– Olyan írások is vannak, amelyek megjelenhettek 1960-ban, olyanok, amik csak 1990-ben jelenhettek meg és olyanok is, amelyek csak most jelenhetnek meg. Van olyan, ami inkább társadalmi képviseletű, van paródia, nyelvi játék, de a fecsegősebb írások és sok minden más mellett ott van az új komolyság, ami mostanában jelent meg a kínálatban.

Új komolyság ez jól hangzik. Érdekel.

– Ez az újabb irányzat. A legfiatalabb írók és költők írnak ilyen műveket. Vagy a saját életüket vagy a nagy lételméleti kérdéseket egzisztenciálisan fogalmazzák meg.

Akkor most már újra le lehet írni, hogy Isten, meg hogy hiszek valamiben? Jó sokáig ezt nem lehetett, mert mindig jött valaki félvigyorral az arcán, és kigúnyolta a művet a szerzővel együtt, aki bármit komolyan vett.

– Az a kilencvenes években volt. Aczél Géza, az Alföld folyóirat korábbi főszerkesztője azt mesélte, kissé karikírozva, hogy a hatvanas-hetvenes években az irodalmi felolvasásokról mindenki sírva jött ki, 1990 után meg mindenki nevetve. A legújabbaknál már nagyon sokan nagyon komolyak, nem bűvészkednek, nem erőszakolják poénokért eszközként tartva a nyelvet. A fiatalok közt sokan vallásosak, és a Bibliát is egyre több fiatal olvassa. Szentmisére járók is vannak köztük. Ezekben a fiatalokban megvan az igény, hogy valamilyen szellemi-lelki alapja legyen az életüknek, és válaszokat kapjanak az élet nagy kérdéseire.

Végül is csak ezzel a mentalitással lehet igazán előrelépni.

– De az is szabály manapság, hogy nincsenek előírások, elvárások, kész sémák, hanem mindenki a maga módján fogalmaz meg mindent, és maga dönti el, hogy mit vesz át valamelyik elődtől. Lehet, hogy ez a helyes út.

Biztos, hogy az.

– Ezek a szerzők egzisztenciális téteket mozgatnak, miközben ott a nyelvi erő. Nem csak önterápia van a műveikben. Azért fontos a nyelvi erő, mert műalkotássá teheti az egyéni tapasztalatot. Nagyon hiteles utak ezek, és magyar nyelven születnek meg. Hogy ez mennyire fontos, azt tudta Kazinczy, Arany János, Ady, József Attila és sokan mások is. Nagyon nagy érték a magyar nyelv, ez tesz bennünket önmagunkká, miközben körülvesznek minket a szláv, latin, germán nyelvcsaládok. A magyar irodalom a magyar nyelv teljessége. Ezért fontos az olvasás is. Ma mindenhol képeket látunk, ez egy másik nyelvezet. Van olyan kép, amit csak mondani lehet, rajzolni nem. Az olvasással okosabbak, éberebbek leszünk. Jó lenne, ha ezt a képekben elmerülő fiatalok tudnák.

A nem olvasástól el lehet butulni?

– Igen, szlogenszerűvé válik annak az embernek a felfogása, aki nem olvas. Elvesztheti a kreatív erejét. A digitális világgal a pár szótagú szavak jöttek tömegével, amelyeket nap mint nap használunk, és nem tudunk kikerülni.

A Dunapart Magazin  által rendezett konferencián Payer Imre arról is beszélt,hogy a fiatal szerzők körében megjelent az új komolyság,sokan közülük templomba járnak,Bibliát olvasnak
A Dunapart Magazin által rendezett konferencián Payer Imre arról is beszélt,hogy a fiatal szerzők körében megjelent az új komolyság,sokan közülük templomba járnak,Bibliát olvasnak
Fotó: Török Péter

Visszatérve a kortárs irodalomra, ez a sokféleség, a szerkesztői bizonytalanság, a várakozás valami igazán erős új dolgokra, nem olyan tipikus előfutárkorszakra hasonlít, mint például ami Ady fellépését megelőzte?

– Manapság nem azt kérdezik, hogy mi a lényeg, hanem azt: mire megy ki a játék. A haszon szempontja nagyon támadja az igazságét. A szakmai, a műveltségi szempontok és a piaci kanonizálás közül a piaci szinte görcsösen akar nyomulni, már a politikai vonatkozás is kezd a piacinak alárendelődni. Történetileg szólva, Adyval és a Nyugattal a modernség jelent meg a magyar irodalomban, de most mintha – és nagy közvetettséggel szólva – inkább az 1600-as évekbeli értelmiségi mezőre kezdenénk hasonlítani. A mostani szerzők nem annyira modernek. A vallás például sokkal erősebb ezekben a művekben, mint korábban. De már a posztmodernnek is több baja volt az univerzálisan észelvű Felvilágosodás hagyományával, mint az azt megelőzővel.

Ezt én abból a szempontból magától értetődőnek tartom, hogy mindenkinek elege van a háborúkból, a gépalkatrésszé változó emberekből, az elidegenedésből és minden civilizációs nyavalyából. Mindenki visszavágyik a természetbe, a faluba, a régi időkbe, bárhova.

– Ott a klímakatasztrófa fenyegetése. Meg azután a genderelméletek. Hogy vannak emberek, akik meg akarják változtatni a nemüket, mert gőgösen szinte Isten helyébe akarnak lépni, megváltoztatva a Teremtést. És a médiakritika is az általános rossz közérzet tünete. A kilencvenes években az újgazdagok ellen keltek ki sokan szatirikusan, ironikusan, és így a társadalmi-gazdasági szakadást kritizálták, de ma már a háború, a klímaváltozás a téma inkább. Elemi erejű a szorongás. A halálfélelem.

De ez a fókuszváltás nem jelenti azt, hogy szolidárisabb lett a társadalom, hanem csak azt, hogy más, még rémisztőbb problémákat is találtak.

– A kilencvenes években felépültek a plázák, és akkor voltak, akik lekezelően azon viccelődtek, hogy csak a bunkók járnak ezekbe, de ezen ma már senki sem nevet. A tömegfogyasztás előrenyomulása elképesztő.

Visszatérve a rendszerváltozás korára, még a technikai változásokról is fontosnak tartottam, hogy beszéljek a paksi előadáson. Szerintem a kommunikációs technológia sokkal jobban behatol az emberi lélek mélyébe és a társadalom szövetébe, mint a jogi szabályozás. Itt vannak a mobiltelefonok, okostelefonok, létrejöttek a portálok, a Facebook, az egész digitális világ, és ez sokkal jobban megváltoztatta az embereket Magyarországon is, mint az egész rendszerváltás jogi része, például a többpártrendszer. Ez a változás, amely lelkileg is átalakította az embereket, és a képi világ felé mozdította a kommunikációt, azért is súlyos és fenyegető, mivel az irodalom megkerülhetetlen, mégpedig azért, mert olyan létigazságokat mond ki, amelyeket képekkel, ábrákkal nem lehet kifejezni, csak szavakkal.

Idén Farkas-Wellman Endre kapta a nagydíjat a Salvatore Quasimodo költői versenyen, Jóna Dávid különdíjas lett, ön pedig a Térey János-díjat vehette át. Más ez a díj az ön számára, mintha mondjuk egy több száz éve élt költőről nevezett díjat kapott volna?

– Személyesen ismertem Térey Jánost (1970–2019). Volt olyan év – 2018 –, amikor mindkettőnket kitüntettek a balatonfüredi költőversenyen. Emlékszem, ahogy ott ült a feleségével, Harmath Artemisszel és a gyermekeivel a költőversenyhez kapcsolódó rendezvényeken. Többször is találkoztunk az irodalmi életben egyébként.

A Térey-díjat a Rapszódia tájakról, időkről című versemért kaptam. Nagyon büszke vagyok rá, mert sok száz induló közül értem el ezt az eredményt, és meghívtak Debrecenbe is, Térey szülővárosába.

Milyen könyve jelenik meg a közeljövőben?

– Egy verseskötet, a címe nagy valószínűséggel ez lesz: Várva váratlanra. A Magyar Művészeti Akadémia alkotói támogatásban részesített a megírásakor. A Magyar Napló Könyvkiadótól kaptam ígéretet a megjelentetésére, nagyon várom.


Kapcsolódó írásaink

 A szív tágassága

ĀInterjú Iancu Laura József Attila-díjas költővel, íróval és néprajzkutatóval