ÉS AKKOR 11. – Alanyban, állítmányban

Az ideológiai terror nem kímélte a humán tárgyakat sem. Kemény, osztályharcos irodalmat és történelmet erőltettek ránk. Ahol nem tudták érvényesíteni ezeket a szempontokat, ott viszonylag tiszta maradhatott a tudomány. Ilyen volt a nyelvészet. Ott azért nemigen lehetett arról vitatkozni, hogy egy-egy szó ige vagy főnév, vagy a mondatban melyik az alany, melyik az állítmány. Ez utóbbinak későbbi fenemód gúnyos és elég furcsa interpretációja Esterházy Péterhez kapcsolódik.

A nyolcvanas évek végén divatos volt az a mondat, hogy az igazi magyar író népben és nemzetben gondolkodik. Kétségtelenül elnagyolt és ostobácska mondat. Ám még ez sem teszi ízlésessé Esterházy kiegészítését, mi szerint az író nem népben és nemzetben, hanem alanyban és állítmányban gondolkodik. Ez vitathatatlanul jól hangzik, de bántóan, buborékközönségének tetszeni akaróan és erőltetetten ostoba vicc.

A hivatalos, mondhatjuk úgy, az engedélyezett világszemléletről ekkorra már sokak számára nyilvánvaló volt, hogy az hazug. De mégis, honnan máshonnan lehetett elérni azokat a forrásokat, amelyekből az ember megismerhette a másfajta véleményeket? Hát, erre voltak ott az indexre tett, korábbi társadalomtudományi és irodalmi könyvek. A betiltott kortárs szerzők írásai, a nyugati kiadók könyvei és újságjai, az úgynevezett második nyilvánosság szamizdatjai, és a Szabad Európa rádió. Ez utóbbiról, bár nem volt titok, senki nem úgy gondolkodott, hogy az az amerikai titkosszolgálatok által működtetett propagandaadó. Ekkorra, a nyolcvanas évekre, már rég elfelejtették, hogy a Szabad Európa milyen disznó módon vezette félre a magyarokat 1956-ban, a felelőtlen, amerikai segítséget ígérő hazugságaival.

Civilben még csak-csak elvolt az ember azzal a kettősséggel, amelyet a hivatalos és a valódi világ közötti ellentmondás jellemzett. Jóval nehezebb volt megélni mindezt a munkahelyen, főleg, ha az egy iskola volt. Ott, nem elsősorban egzisztenciális okokból meg nem is gyávaságból, azért senki nem lobogtatta a Beszélőt vagy Szolzsenyicin könyveit. A legtöbbünk valamiféle ön- és családvédelmi megfontolásokból fogta be a száját. Ha meg nem így tett, igyekezett méltósággal elviselni a következményeket. Figyelmeztetést, fegyelmit, súlyosabbnak minősített esetekben a kirúgást. Ez egy bizonyos határig még nem nevezhető megalkuvásnak. Történelemtanárként többször bonyolódtam igen nehéz helyzetekbe, az egyik ilyen az volt, amikor egy végzős, nyolcadikos osztállyal a legújabb kori történelemhez értünk valamikor az év vége felé. Ott kiabált a könyvben a lecke címe: Ellenforradalom. Egy gyerek felolvasta, nem fűztem hozzá kommentárt. Valamiféle furcsa feszélyezettség terjedt szét a teremben. Ültem a katedrán, szemben harminc gyerek, mind néztek. Sokáig. Amikor a csend már fullasztóvá vált, jelentkezett egy fiú. Tanár úr, akkor tessék már megmondani, hogy 1956-ban forradalom volt vagy ellenforradalom. Nem válaszoltam, csak fejemet ingatva visszanéztem rájuk. Ott csillogott a szemükben az igazság, amelyről akkor hivatalosan, semmit nem lehetett szólni.