ÉS AKKOR 6. – Túlélés

A Mozgó Világnak megvolt tehát a neve, ezt lobogtatva szedték össze az új szerkesztői gárdát, amely aztán létrehozta a még évtizedekig a kultúra vizein evickélő új Mozgó Világot. Ebbe a folyóiratba a mai hatvanas–hetvenes korosztályhoz tartozó, korábban a lap hőskorában rendszeresen publikálók szinte egyike sem adott kéziratot az újaknak. Ez a szellemi blokád talán még napjainkban is tart. Aztán hogy a fiatalabbak, a kevésbé tájékozottak, az irodalmi vagy más tudományokbéli karriert építgetők közül kik és hányan csatlakoztak a hangsúlyozottan baloldali, P. Szűcs Julianna vezette új Mozgóhoz, az már egy más kérdés.

A közelmúlt fiatal kutatói gyakran szeretnek magabiztos elítélő mondatokat lobogtatni a Kádár-korszak legvégéről. Persze, puha diktatúra volt, legvidámabb barakk meg gulyáskommunizmus, ám aki akkor élt, az pontosan tudja, hogy a kisebb-nagyobb közösségekben a mai állapotoknál lényegesen jobban működött a szolidaritás. Ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy akkor bármi jobb lett volna, mint ma, a világ szerkezete tűnik utólag visszatekintve egyszerűbbnek. Lehet, ennek köszönhető, hogy a régi Mozgó Világ szerkesztőit és szerzőit nemigen érte retorzió a hatalom részéről. Az is lehet, hogy azt gondolhatták ott fent, elég büntetés ezeknek a renegátoknak, hogy elvettük tőlük szeretett játékszerüket. Ki tudja? Annyi viszont tényként leírható, hogy mindenki folytathatta a munkát, egzisztenciáját megőrizhette. Ez vagy azt jelentette, hogy békén hagyták a főállásában, mint például Kulin Ferencet és Alexa Károlyt az ELTE-n, vagy pedig elhelyezték a Lapkiadó Vállalat más és más, a Mozgó Világnál kevésbé ismert és a hatalom szerint lényegesen kisebb tekintélyű kiadványainál. Így vált Mányoki Endréből a Fotó című réteglap vezetője vagy Czakó Gáborból a Négy Évszak című nyugdíjaslap főszerkesztő-helyettese.

Kevesen számítottak arra, amit például Czakó Gábor művelt a nyugdíjasújságnál. Az összes hadra fogható, a régi Mozgó Világhoz kötődő írót, költőt, kritikust, képzőművészt megkereste, és munkát adott nekik. Nem állást, nem sok pénzt, hanem megjelenési lehetőséget.

Így velem is megbeszélte, hogy minden Négy Évszakba egy vagy kettő rövid, tízsoros ismertetőt írjak. Hogy miről, azt én választhattam meg. Kezdetben igazából nem is tudtam, hogy mire vállalkoztam. Norman Mailer kétkötetes nagy regényét, a Hóhér dalát például irdatlan erőfeszítéssel sikerült a tízsoros recenzióban összefoglalni. Természetesen úgy, hogy a kedves nyugdíjas olvasó ne érzékelje a munka nehézségeit, a fogalmazás legyen olvasmányos, figyelmet felkeltő. Ugyanez volt a helyzet például az abban az időben nagyon hasító Hobó Blues Band Vadászat című albumának bemutatásakor is. Aztán amikor megjelentek az írások, ezek a nyúlfaroknyi fogalmazások, némelyik az irodalmi körökben egyre felkapottabb Banga Ferenc illusztrációival, engem is, mint a hasonló helyzetű szerzők mindegyikét, elöntött az öröm és a büszkeség.